Sziasztok!
A legutóbbi alkalommal ott hagytam abba, hogy restancia-beszámolás jelleggel összefoglaltam 1-2 hónap eseményeit Szotyi életében.
Most viszont szeretnék visszatérni az eredeti kerékvágásba és részletesebben beszámolni egy-egy eseményről. Főleg erről. Mert ez több szempontból is különleges...
Karácsony előtt voltunk egy bő héttel, odakint repkedtek a mínusz 10-15 fokok, a lakásban viszont már karácsonyi fények-díszek csillogtak, mézeskalács-illat terjengett a levegőben, meleg tea gőzölgött az asztalon, a kiskorút és engem áthatott az ünnep varázsa. Szívünkben szeretet, lelkünkben béke, ágyunkban Szotyi honolt. (nem a hálószobában. az továbbra is tabu)
Szotyiról lekerült a ráapplikált körgallér, hasán a szőr már pelyhedzett újra és kedélye is jó volt. Azóta, hogy egy másik lakásba tévedt be az egyik tető-kalandtúrája során, sokkal kevésbé vonzotta a magaslati levegő és alig-alig ment fel a tetőre.
Eme békés, idilli hangulatot állította feje tetejére az eseménysorozat, ami egy átlagosnak tűnő napon indult. Boltba mentünk ugyanis, gyerkőc és én. Közben beszélgettünk, élveztük a hóesést (akkorra már volt kb 20-25 centi és szakadatlanul esett), és a karácsonyt tervezgettük, amikor megláttuk, hogy a szomszédunk havat lapátol. Jó, én is tudom, hogy ez így önmagában még nem tűnik akkora katasztrófának, főleg lábszárközépig érő hó esetén, de jelen esetben nem maga a cselekvés, hanem annak módja vonta magára figyelmünket. Emberünk ugyanis céltudatosan egy macskára dobálta a havat. Egy macskára, aki ott ült a hóban koromfeketén és hatalmas, sárga szemeit ránk függesztve tűrte, hogy több lapátnyi hó zuhanjon a nyakába.
A humanoidnak született, de menetközben valahol elkorcsosult szomszéd érdeklődő kérdésemre (mi a viharért építesz hómacskát, ember?!) felvilágosított, hogy az ő kedves szomszédai hagyták rá "ezt a dögöt", meg kétheti kaját hozzá, hogy gondoskodjon róla, amíg kitart az élelem, ők ugyanis elköltöznek és nem vihetik magukkal.
Itt hörrentem először, alapból is szociálisan érzékeny lévén, nemhogy még karácsonykor...
Második döbbenetem akkor ért, mikor a jó ember köpött egyet és folytatta: "a táp e'fogyott, én meg kizártam a fáskamrábú a dögöt, oszt mennyen a dógára. maj' lesz vele valami" - azzal tisztelete jeléül újabb adag havat lapátolt a továbbra is ott ülő, csuromhavas jószágra, aki egyre jobban hasonlított egy lavinakatasztrófa túlélőjéhez.
Kézen fogtam a gyereket, aki hatalmas, könnyes szemmel kezdett könyörögni, hogy vigyük haza a lelencest. Határozottan nemet mondtam. Kb 200 alkalommal, pontosan tudva, hogy nem vagyunk berendezkedve két macskára és amúgy sem az a dolgok megoldása, hogy hazaviszünk minden kóbor macskát. Nagyon meggyőző voltam, és ígéretet tettem, hogy este viszünk neki le enni, meg egy dobozt, amiben meghúzhatja magát éjszakára. A gyerek elcsendesedett, engem meg tovább kísértettek azok a sárga szemek...
Este levittük a kaját, de a macska nem volt ott. Ez lehetett volna jó jel is, meg rossz is, attól függően, honnan nézzük. Bíztam benne, hogy valaki hazavitte és befogadta. Annál is inkább, mert aznap éjszakára -15 fokot jósoltak az okosak.
Nos, reggel kiderült, hogy nem vitte haza senki. Megint ott ült a járdán, a régi házuk előtt és várt. Nem tudom mire. Illetve nem szívesen gondoltam bele. Mert ha megtettem, egyetemes szégyenérzet vett erőt rajtam, egyszerre szégyenkezve a gazdái miatt, akik képesek voltak így hátrahagyni, és igen, nem kevés lelkiismeret-furdalás is dolgozott bennem, hiszen tudtam jól, hogy ahol egy macska elfér, ott kettő is megvan.
Délutánra újabb havazás érkezett, a gyerek meg nagymamázott éppen, amikor megszületett a döntés. Fogtam Szotyi pink szállítóketrecét, kibéleltem egy paplanhuzattal, hótaposót, sapkasálat húztam és elindultam. A fekete ott volt, ahol eddig. Ült a járdaszélen és várt, közben valószínűtlenül sárga szemeivel méregetett minden emberszabásút, aki a közelébe ment. Engem is megvizsgált, tekintete mintha az agyam mélyére hatolt volna. Esze ágában nem volt elfutni, vagy elhúzódni. Méltóságteljesen hagyta, hogy megérintsem jéghideg bundáját és tartózkodóan dorombolni kezdett.
Betettem a ketrecbe és elindultam az állatorvoshoz vele.
Hamarosan volt min rágódnom, hiszen a doki megállapította, hogy a cicalány megközelítőleg egyidős lehet Szotyival, egészen biztosan nem sima házi macska, hanem legalább fele-, de inkább 2/3 részben brit és markáns fajtajegyeket hordoz, úgy mint gömbölyű fej, hájdepó a hasán, dús-tömött szőrzet, rövid, tömzsi test és végtagok. Az egész macska úgy nézett ki, mint egy gombóc.
Túlestünk egy oltáson, féregtelenítésen és bolhamentesítő cseppek nyakra adagolásán is, és mire észbe kaptam, már otthon is voltam egy hangosan doromboló, kíváncsian nézelődő fekete problémahalmazzal.
Nos, ha azt hittem, hogy a dolog nehezén, a döntés meghozatalán túl vagyok, akkor nagyon tévedtem..
Kihagytam a számításból ugyanis azt az aprócska tényt, hogy Szotyi soha az életben nem érintkezett más macskákkal, és még ha meg is tette volna, akkor sem vált ki belőle eksztázist, hogy hazahurcolok egy másik négylábút.
Mélységes utálattal kezelte az újdonsült jövevényt, köpött, fújt, morgott rá, rám pedig olyan gyűlölettel nézett, hogy nem győztem bocsánatát kérni és keresni.
A legfinomabb falatokat tettem elé, de rá sem bagózott. Annál zabosabb lett viszont, amikor Hógolyó (ez lett cinyó 2.0 neve) belezabált a kajájába.
Játszani próbáltam Szotyival, de ő az első ilyen kísérletemnél teljes erejéből végigkarmolta a karomat, feltépve a bőrömet cirka 6-8 centi hosszan, fél centi mélyen. Dőlt a vér, fújtak a macskák, tetőfokára hágott a gyűlölet.
Szotyi naphosszat le-föl mászkált a lakásban, magában morogva, ránk sem pillantva, nem lehetett szólni hozzá, durván elutasított minden közeledési kísérletet és biztosra vettem, hogy soha az életben nem fog kontaktust teremteni velünk.
Hógolyó ezzel szemben nem tudta, hova legyen nagy boldogságában. Napok óta először tele volt a hasa, meleg, száraz helyen volt, simogatták és gondoskodtak róla, ezért esténként mellém települt a fotelbe, mancsát a karomra tette, mélyen a szemembe nézett és hangosan, engem bámulva dorombolt. Nem vagyok hozzászokva az ilyen nyíltszíni imádathoz, ezért igyekeztem biztosítani róla, hogy mindez tényleg szükségtelen és nem fogom visszatenni az utcára.
Napok teltek el, mire Szotyi lassan megenyhült és már nem duzzogott egész nap, de karácsonyra sikerült elásni a csatabárdot és egy kevés közös játék is összejött a cinyók között.
Úgyhogy most 2 macskánk van.
Nem, nem lesz több.
Mondom nem.
Létszámstop van.
Belezabálsz a kajámba, te semmirekellő... a lelked is olyan sötét lehet, mint a bundád... teee.... macskák szégyene....
A betolakodó:
Karácsonyi ajándék:
Cicák a fa alatt:
Az első közös játék:
Ezmiez?
Hógolyó:
