Tudom, tudom, mondani sem kell, így is szégyellem magam nagyon, amiért ennyire elhanyagoltam a Kispöcs-blogot, de most megpróbálom behozni a lemaradást. :) 

Ha emlékeim nem csalnak (meg persze visszaolvastam, mert egyre szenilisebb vagyok), legutóbb a macskával történő lakásfestés megpróbáltatásaiból adtam ízelítőt, és említettem, hogy Szotyit kitelepítettük a nyári lakba, értsd: teraszra.

A teraszunkról sokáig nem igazán lehetett semmi jót mondani. Mondjuk rosszat sem. Egyszerűen csak volt, sima fehér korláttal, járólapokkal, nyáron ruhaszárítóval. Aztán a lakásszépítés keretében ide is eljutottunk, így születtek virágládáink, bennük pompázó virágokkal, nádszövet a korlátra, a természetesség és harmónia jegyében. Vittem ki egy széket is (reggeli-esti cigizésekhez), és a macska is kapott egy körömkoptató (szvsz élesítő, vérmesítő) lakosztályt, alul kis bélelt dobozzal, felül napozórésszel. Természetesen egyáltalán nem használja, de ez gondolom nem meglepetés senkinek...

Miután a teraszunk több mint lakájos lett, meggyőződésem volt, hogy Szotyi imádni fogja. Így is lett. Kitelepítettük a vécéjét is, majd a tálakat. Vettem neki egy két kilós kőtömbből faragott itatóstálat, egyrészt, mert illik a terasz hangulatához, másrészt, mert ezt nem tudja kiborítani és aztán vizesen ámokfutni a lakásban, harmadrészt pedig mert meggyőzött az állatboltos eladó, hogy nem élhet a macsek nélküle. Ha nem, hát nem. Naná, hogy megvettem. Megpróbált rábeszélni a macska wellness-vízre és a laktózmentes tejre is tejérzékeny macskáknak, de itt már erősen villogott a beépített vészjelzőm. Megalol. Wellness-víz, bakker. Ezek idióták. :D 

Vettünk macskaajtót is, szép kis fehéret, a biztonság (és a magánszféra) érdekében belülről zárhatót. Röpke három óra kellett csak a felszereléséhez, egy tucat csavar (a csomagoltakon kívül), egy kalapács, 4 ember és két üveg vodka. De kész lett, működik, Szotyi használja, halleluja, az élet szép. :) 

Mindezen beruházások, átalakítások és Szotyi-kényeztető intézkedések után sokáig abban a hitben voltam, hogy macskám komfortérzete növelhetetlen, csöpp kis lelke szárnyal a boldogságban. Ez a csodás, megnyugtató állapot eltartott vagy két napig is. Aztán egy napfényes reggelen, amikor is kimentem éledezni, meghűlt ereimben a vér. Egyetlen szőrös imádottam ugyanis félig kilógott az erkélykorlát alatt és onnan nézelődött lefelé, a belső udvarra. A másodikról. Mellőztem minden hangos szót, elfojtottam figyelmeztető sikolyomat, nehogy megijesszem a szerencsétlen agyalágyultat és az ijedtében katapultáljon az erkélyről. Helyette csendben mögé léptem, és elkaptam a hátsó lábait, visszarángatva őkelmét a légtérből. Lövése sem volt, mi bajom van, lesett rám nagy szemekkel, szerintem meg volt győződve róla, hogy nem vagyok normális. Centire hasonlókat gondoltam én is róla. Mit tudhat ő a tériszonyról?! Nem látott még egyetlen szétlapult macskát sem, vagy olyat, aki nyakát szegte volna a zuhanástól, így aztán aggodalmam is hidegen hagyta. Sértődötten bevonult a lakásba és nem vett rólam tudomást.
Délután megint kiengedtem, de szemmel tartottam. Kedvesen hempergett, élvezte a járólapok napmelegét, bájosan eljátszott a virágokkal, legyekre vadászgatott. Gondosan kerülte a terasz szélét és engem elöntött az anyai büszkeség: lám, sikerült megnevelni, megértette, hogy oda nem szabad mennie.
Aham.
Pár perccel később, amikor immáron megnyugodva kipillantottam rá, közel kerültem egy végzetes szívinfarktushoz. A nagyon eszement ugyanis ezúttal nem a terasz szélén kuporgott és lesett lefelé, nem. A korlát tetején trónolt, és nézegette az égen szálló galambokat, a fák leveleit, amint a szél mozgatja őket. Legalább öt évet öregedtem egyetlen pillanat alatt, és az adrenalin repített. Lekaptam a macskát a korlátról, és hangosan ismertettem az álláspontomat vele, miszerint nem normális, valamint hülye és felelőtlen, és ha még egyszer meglátom ott, kinyírom. Hunyorítva nézett, szemeiből sütött a megvetés és sértettség. Köpködve követelte, hogy azonnal tegyem le, majd miután ezt megtettem, farokfelvágva visszaugrott a korlátra, dacosan rám meresztette hatalmas szemeit, majd mielőtt még lekaphattam volna onnan, leugrott és egy köténycsellel beslisszolt a lakásba a lábaim között.
Khm. Amit ekkor mondtam, arra nem vagyok büszke... nem is idézném fel. A lényege talán annyi volt, hogy a macsek felmenőit összefüggésbe hoztam a legősibb női szakmával, valamint heves szaporodásra szólítottam fel velük.

Szotyiról lepergett az indulat, viszont a nap további részében kerülte a teraszt. Ennek fényében este még kiengedtem pisilni, majd úgy éjfél körül, amikor mentem volna lefeküdni, szólongattam a kis drágát, hogy fáradjon be a lakásba. Semmi válasz, semmi szotyis kurrogás, hogy "mindjárt jövök". Néma kuss a teraszon.
Lassú léptekkel óvakodtam ki, baljós gondolatok foglalkoztattak. A macska nem volt sehol. Átkutattam az összes cserepet, minden lelógó növényág mögé belestem, kétségbeesetten szólongattam, de a cinyó nem felelt.

Nem kellett sok hozzá, hogy kikövetkeztessem, leeshetett a teraszról. Nos, eme gondolat gyökeret vert a fejemben, és vizuális típus lévén nyomban megjelent előttem a kép, amint Szotyi törött lábakkal/nyakkal/gerinccel/fejjel/farokkal hever magatehetetlenül a betonon két szinttel lejjebb, orrán-fülén folyik a vér, nyávogni sincs ereje, de talán még él. A dolog nem tűrt várakozást, azonnal indultam le. Kiskorú sarjam édesdeden aludt, mit sem sejtve a drámából, mely kezdetét vette.

Lerohantam az udvarra, zseblámpával világítottam a bokrok alá, kerestem a vérnyomokat a kövön, de nem találtam semmit. Dermedt rémület lett úrrá rajtam.. mi van, ha már nem él? Mi van, ha elvánszorgott valahova, de már nincs magánál? Egyáltalán, mikor eshetett le? Kb két órát volt a teraszon, bármikor lepottyanhatott, én tévéztem, nem figyeltem rá.. Önmarcangolás és tépelődés következett. Mentem volna keresni, de a gyerek fent aludt, így segítség kellett.
Szerencsére van néhány olyan ember, akiket gond nélkül felhívhatok hajnali negyed 1kor is, ha baj van. A hugomra esett a választásom, mivel ő igazi macskabolond. Repült az sms, és a teló egy perc múlva már felciripelt, és ő álmos hangon érdeklődött, mi a  gond. Vázoltam a helyzetet: 

- Bazd meg, kurva nagy gáz van! A macska leesett a teraszról, és nem találom! 
- Mi van? Leesett a teraszról???
- Igen! A gyerek fent alszik, de meg kell találni a macskát.. át tudsz jönni? 
- Mivan? Nővéred leesett a teraszról? - kapcsolódott be egy álmos férfihang is a beszélgetésbe a háttérből, ami a sógorjelölthöz tartozott.
- Nem a nővérem, hanem a macska, de te csak aludj, én átmegyek segíteni - duruzsolta a hugom, majd némi csörömpölést hallottam.
- Mi volt ez? - kérdeztem.
- Keresem a zseblámpát, de csak a kalapácsot találom - suttogta vérem.
- Vidd azt is. Ha megtaláljátok, és még nem döglött meg, legalább agyon tudjátok ütni - morogta a férfihang, némiképp jogosan sérelmezve, hogy megzavartuk éji álmát, de most nem igazán értékeltük a finom iróniát a hangjában.

Lényeg ami lényeg, megérkezett a felmentősereg, és együttes erővel kezdtük keresni Szotyit. Hugom a teraszról zseblámpázott le az udvarra, én meg lent tettem tűvé a bokrokat, fákat, köveket, éppen csak fel nem ástam a kertet, hátha a szerencsétlen pára már el is földelte magát..

A hangos "cic-cic, Szotyi hol vagy?"-ozás persze nem kerülte el a lakóközösség figyelmét. Először az alattunk lakó nénike kiabált ki félelmetesnek szánt hangon, mintegy tájékoztatva szándékairól, hogy hívja a rendőröket. Megnyugtattam, hogy csak mi keressük a macskát így hajnali 1 körül, és nem a betörők zseblámpáznak. A nénike átmenetileg megnyugodott. Lévén viszont szenilis fajta, egy fél órával később ismét kilátásba helyezte a rend őreinek riasztását. Ismét tájékoztattam az eseményekről, mire mosolyogva megkérdezte, hogy kérek-e sütit. Elméláztam, de végül kedvesen visszautasítottam az ajánlatát, elvégre a macska még nem volt meg.

Alig pár perccel később kilépett a földszinti lakás magas, sötét hajú, hímnemű, és jelen esetben félmeztelen tulajdonosa. Egy szál elefántos boxerében arról érdeklődött, hogy mégis mi a fenét keresek én hajnalban az ablaka alatt.
Elgondolkozva nézegettem a teremtés koronáját és azon szántott az agyam, hogy vajon még mit szokott az ember "cic-cic"-ezve keresni. A nyelvemen volt a válasz, hogy a szüzességemet, de álomittas tekintetéből nem olvastam ki szikrányi rugalmasságot sem, így inkább türelmesen felvilágosítottam:
- A macskát.
- Miért? Elveszett? - egyre brilliánsabb kérdéseket tett fel..
- Igen. Segítesz megkeresni, ha már úgy is ébren vagy? - szerintem teljesen logikus kérdés volt.
- Nem. - jött a rövid válasz és a legény visszament aludni.
Pasik...

Fél 2 körül a hugom már kis híján leszállásra kényszerített két utasszállítót a tetőnkön az állandó zseblámpavillogtatásaival, így javasoltam, hogy cseréljünk. Jöjjön le ő, én meg majd leszek az őrszem. Kapva kapott az alkalmon.
Amint lent ciccegett és keresgélt, egy hangosabb "Szotyi merre vagy, nyávogj, ha tudsz kicsike!" után a szemközti házból egy mély bariton szólt hozzánk:
- Megvan már az a kurva macska???!!! 
- Még nincs - cincogta a hugom az elfojtott röhögést palástolva, majd felpillantott rám, tekintetét kísérte a zseblámpa csóvája is, és ebben a pillanatban megmerevedtünk mindketten. Ő azért, mert látta, én azért, mert hallottam. Vékonyka nyávogás, némi kétségbeeséssel, mentegetőzéssel és ijedelemmel árnyalva. Határozottan a hátam mögül, fentről jött.
Szotyi volt az. A tetőről, ahol az elmúlt 2-3 órát tölthette. Hatalmasra tágult szemekkel óvakodott ki a tető széléhez, nyújtogtta az egyik lábát, kétséget sem hagyva arról, hogy le szeretne jönni és ehhez tőlünk vár segítséget. Felnyújtottam a kezem és amikor óvatosan a tenyerembe helyezte a mancsát, elszállt minden mérgem és óriási megkönnyebbülést éreztem. Megvolt a macska. Épen és egészségesen.

A hugival még üldögéltünk egy 20 percet az előszobában, hátunkat a falnak vetve, egyik cigiről a másikra gyújtva, nem szólva egy szót sem. Az összes hang Szotyiból jött, aki felváltva dörgölőzött hozzánk és 2000 decibellel dorombolva hálálkodott. Hallgattuk a brummogást, majd ezzel feltöltődve hajnali 3 körül már ágyba is kerültünk... :)