Tegnap este új felfedezést tettem. Szotyi egészen hihetetlen módon helytakarékos, ami a kaja elraktározását illeti. Az egész macska elfér a tenyeremben , de a gyomra valami eszméletlen befogadási kapacitással rendelkezik, tiszta alien.. :D

Történt ugyanis, hogy vacsoravendégeket vártam. Nem valami puccos vacsoravendégeket, csak néhány barátot, akik átugrottak filmezni, beszélgetni, és nem utolsósorban levizitálni Szotyit. 

Annak rendje és módja szerint, jó háziasszonyhoz méltóan tüsténkedtem délután a konyhában, hidegtálakat, szendvicseket, virslis batyukat készítettem elő. Nyugodtan tevékenykedhettem, hiszen egyetlen magzatom a nagymamánál ragadt, Szotyi jóllakva aludt (fél csomag macskakaja után alig bírt eltántorogni a kedvenc ágytakarójáig), így aztán feltettem egy jó kis cédét, és nyugodtan nekiálltam konyházni. 

Azaz csak nekiálltam volna, mert amint előszedtem a sonkákat, szalámikat, ilyen-olyan sajtokat, főtt tojásokat, zöldségeket a hűtőből, Szotyi nyomban aktivizálódott. Először nem hallottam a nyávogást (jó, talán egy kicsit tényleg túl hangos volt a zene, de annyira jól esett :) ), csak azt vettem észre, hogy valami hideg és nyálkás izé tapizza a lábamat. Nem mertem letekinteni, elvégre nőből vagyok, genetikailag kódolva van bennem a félsz mindenféle csúszómászótól. Marokra fogtam a kést, felkészülve, hogy ha kell, ledöföm a támadómat, legyen az bármi, mielőtt befúrja magát a bőröm alá és felzabál. Érdekes, hogy tudatosult bennem az is, hogy hiába is sikítanék, a zenétől a szomszédok úgysem hallanák. Magányos, csúnya halált vizionáltam magamnak, de aztán feltámadt az életösztönöm. Mi az, hogy most nyiffanjak ki, bakker?! Most, amikor egy csomó dolgom van, egy óra múlva itt vannak a vendégek?! Ők találjanak rá félig felzabált hullámra?! Még mit nem! Offenzívába lendültem: egyetlen gyors mozdulattal kirántottam a bal lábamat a támadó alól, a jobbal pedig éppen orbitális erejű kezdőrugást akartam bevinni, hogy aztán majd reptében lekaszaboljam a földönkívüli létformát, amikor az első mozdulat után, a második előtt közvetlenül megláttam, hogy Szotyi pislog rám kistányérnyi szemekkel (attól volt nyálkás, hogy nem sokkal előtte beleléphetett a tejes táljába...). Az orrától úgy 2 centire állt meg a már meglendített lábam... Szotyi megszaglászta és finoman beleharapott a lábujjamba. Idióta.

Ezt egyébként fennhangon is közöltem vele, majd felróttam neki néhány ősz hajszálat és mínusz öt évet az életemből. Szotyit nem érdekelte a dráma, ő szagot fogott. Égnek emelt fejjel és farokkal folytatta a telitorokból nyávogást, és simán lenyomta a hifit. Ott álltam, egyik kezemben a késsel, másikban egy cafat sonkával, lábaim körül a tekergőző szőrcsomóval, és bármit megadtam volna egy pohár italért. Szotyi is így volt vele, csak neki a sonka kellett.

Megegyeztünk, hogy win-win helyzetet teremtünk: ő megkapta a szelet sonkát, én egy korty lélekerősítőt. Határozottan jobb kedvűek lettünk, mindketten. :)

Szotyi a tenyérnyi francia sonkacsoda bekebelezése után sem hagyott magamra a konyhában, gondos ellenőrként felhívta a figyelmemet minden új hozzávaló minőségének csekkolására.

A következőket fogyasztotta el: 1 szelet francia sonka, 1 szelet pick szalámi, némi házikolbász, egy kevés sajtkrém, egy negyed főtt tojás és egy fél virsli.

Ezek után Szotyi alól egyszerűen kicsúsztak a lábai. Kigurult a konyhából, a fotel lábánál állt meg. Miután elkészültem a finomságokkal, leültem egy picit mellé, láttam, hogy moccanni sem bír, így aztán felvettem magam mellé, ahol elfészkelődött, de még dorombolni sem bírt, csak kielégült fejjel nézte hol a hasát, hol engem. Azt hiszem, mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy belémszeretett. :D

"Bakker, lehet, hogy azt a tojást már nem kellett volna betolnom..." 

"Mami, asszem rosszul vagyok, valami mozog a hasamban!"

"Ekkora virslit ettem!"

"Most komolyan, ne égess már ilyen képekkel, lécci!"