Sziasztok!

Jelentem, a legutóbbi bejelentkezésem óta a macskalétszám nem nőtt nálunk, igaz, nem is csökkent. Mondhatni stagnál, hiszen lezárult az összecsiszolódás időszaka, Hógolyó beintegrálódott kis családunk soraiba.

Egyúttal megállapítottam azt is, hogy tudatos választással sem lehetett volna két ennyire különböző macskát összeszedni. Nem csak külsőleg, de karakterükben is ég és föld a két cinyó. Szotyi sportos, atletikus, kalandvágyó (ugye emlékeztek még a tetőlátogatásaira? :D), rafinált és életrevaló macska. Jéé, ez úgy hangzott, mintha kedvelném… :D  
Ezzel szemben Hógolyót semmi nem hozza ki a sodrából (na jó, a Pasi egyből ráérzett arra az egy dologra, amivel kiboríthatja, de erről majd később), egyedüli és legfőbb élvezet a kanapén alvás és az evés. Mozgást csak a tévében szeret nézni, távoli rokonait, a nagymacskákat bámulja nagy odaadással vadászás közben.  A tévé magasabbra helyezésével sikerült elérni azt is, hogy már ne akarjon fejjel előre bemászni az LCD-be, hogy szorosabbra fonja a rokoni szálakat. Hiába, apró kis sikerélmények aranyozzák be napjainkat.

Szotyi kezdeti sötétfekete gyűlöletét előbb semlegesség, majd némi visszafogott szimpátia váltotta fel. Gyengébb pillanataiban úgy tűnik, kedveli a jövevényt, habár erős a gyanúm, hogy hamar elkészült Hógolyó IQ-tesztjével, és miután az negatív lett, kényét-kedvét leli a kis csökött szadizásában. Őszintén szólva mondjuk ezt nem csodálom. A macskaajtó használatát Hógolyó 3 hét alatt sajátította el. De csak kifelé. Visszafele is használni újabb két hetet vett igénybe. Csak összehasonlításképpen: Szotyi 5 perc alatt perfekt volt a  használatából, sőt, most már akkor is kinyitja, ha a biztonsági zárat is ráhajtom. De ő nem hülye. Csak dilis. J

Legutóbb azon kaptam rajta, hogy a teraszkorláton ülve agitálja Hógolyót, hogy ugorjon fel mellé. Tökéletesen láttam a szemében azt is, hogy amint a fekete mellé huppanna, Szotyikám azzal a lendülettel lökné le a másodikról, csak hogy elsikálja a konkurencia-problémát. Hógolyó viszont nem huppan sehova. Atletikussága kimerül abban, hogy a székre is csak nekifutásból tud felugrani.

Őszintén megvallva tényleg nem sok vizet zavar, leszámítva a szőrhullását. Lövésem sincs, hogy honnan van ez a rengeteg fekete szőr, ami mintha csomókban hullana róla. Heti átlag két porszívótartálynyi szőrt összeszedek utána, amiből vígan fel lehetne bundázni egy másik macskát is, de neki még mindig indokolatlanul sok szőre van. Ráadásul milyen elcsellózott dolog már télvíz idején vedleni?? Mi lesz itt tavasszal? Kopaszra vedli majd magát?? Kész agyhalál. Kiborít ez a kurva sok szőr. Szotyiról alig potyog ez-az. Az is inkább cserépdarab meg kavics a tetőről, nem prém.

Apropó, szőr. Szerintem Szotyit is idegesíti ez a nagy bunda Hógolyón, mert tisztességesen még nyakon sem tudja ragadni a bírkózásaik során. Sőt, többször láttam, hogy egy jobb kis harapdálós fetrengés után csóró Szotyi próbálja felköhögni a torkába tapadt félmacskányi szőrt. Gondolkoztam rajta, hogy megtanítom köpni.

Hógolyó amúgy nagyon kényes a szőrére. Naphosszat nyalogatja, rendezgeti, piperézik vele. Eleinte felvont szemöldökkel szemléltem órákig tartó szépítkezéseit és kiborulásait, amik az ébredést kísérték, hiszen valamelyik oldalán tuti összekuszálódtak a katonás rendbe igazított szőrszálak, de aztán elkönyveltem ezt az ő privát hülyeségének. Mindünknek van ilyesmi, fátylat rá.
Egy kellemes estén, amikor édeskettesben filmeztünk a Pasival a kanapén, Hógolyó kecsesen felugrott mellénk (értsd: nem kellett kínkeservesen és vérciki módon megkapaszkodnia az ülőgarnitúra karfáján a körmeivel, hogy aztán felhúzza magát, hanem relative simán vette a 40centis magasságot…), és iszonyatos hangerejű dorombolásba kezdett.

A Pasi ezt a maga módján reagálta le: felhangosította a tévét, bohóságokat súgott a fülembe és alighanem tovább is ment volna, ha Hógolyó nem dönt úgy, hogy köztünk telepedik le és itt fog aludni. Majd. Előbb még mosakszik, fésülködik dorombol egy szűk órácskát, ha nem bánjuk. Kristálytisztán érzékeltem, hogy a Pasi legszívesebben felrúgta volna a Holdra a cinyót (amúgy sem szívleli „Fakockát”, az ugyanis nem elég komplikált lélek ahhoz, hogy felkeltse Életem Értelmének érdeklődését), de tagadhatatlanul sokat nőtt a szememben, amikor az űrtúráztatás helyett mély levegőt vett és lustán simogatni kezdte a négylábút. Kis idő múlva tűnt csak fel, hogy olyannyira lelkesen simogatja, hogy nem csak szálirányban húzta végig a macskán a kezét, hanem visszafelé is. Oda-vissza. Hógolyó előbb abbahagyta a dorombolást, majd idegösszeroppanást kapott. Minden „oda” mozdulat alatt pánikszerűen igyekezett a szőreit fixálni (jobb híján a nyálával), amiket viszont elkerülhetetlenül égnek meresztett a következő „vissza” mozdulat.
A Pasi taktikája nem volt rossz, de nem számolt azzal, hogy Hógolyó tényleg nem egy IQ bajnok. Míg Szotyi a második mozdulatnál tőből letépte volna az őt vegzáló karját és azt megvetően a lábai elé köpte volna, Hógolyó csupán zaklatott pislogásig és zavart szőrnyalogatásig jutott, képtelen lévén felfogni, hogy hogyan kuszálódhatnak újra és újra össze a szőrszálai. A Pasi előbb vigyorgott, majd röhögött. Megvontam tőle a macskát, áttelepítettem a négylábút az egyik fotelbe, ahol kedvére befejezhette a prémápolást, majd kimerültem álomba zuhant.

Hógolyó agykapacitását véleményem szerint teljesen leköti, hogy emlékezetében tartsa azt a 4 élőlényt, akiket rendszeresen lát. A gyereket és engem stabilan felismer bármikor, ahogy Szotyit is. A Pasival már nehezebb a helyzet, lévén, hogy ő kevesebb időt tölt velünk, ezért minden hazaérkezése felér egy új ismerkedéssel Hógolyó részéről. Szerencsére könnyen barátkozó fajták mindketten. J

Pont amiatt, hogy az a 4-5 szál neuron, amit Hógolyó stabilan használ, egyszerre felelős a vegetatív létszükségletek kielégítéséért és a szociális kapcsolatokért, nem sok jut más, egyébként praktikus alkalmazások futtatására.
Például a mai napig gondot okoz szegénykének a lakás alaprajzának memorizálása. Amikor átlag heti 2 alkalommal eltéved a folyosón (ami cirka 6 méter hosszú és egy kb 30 fokos hajlást leszámítva szögegyenes), és kétségbeesett nyávogással kér segítséget, egy kész tanulmány Szotyi feje. Látom rajta, hogy nem érti, hogy ez a külsőleg macskának tűnő izémicsoda hogy lehet agyilag ennyire elmaradott.

Hógolyó viszont stabilan tartja ezt a szintet, előrelépést egyelőre nem tudtunk észlelni nála. Igyekszem azzal mentegetni, hogy alighanem a poszttraumás stressz miatt ennyire korlátozottak szegénykének a képességei, de a Pasi ilyenkor csak elnéző mosollyal néz rám és közli a valóságot: „Nem, Drágám. Egyszerűen csak tök hülye. De nem baj, mi így szeretjük.” J

Várjál, meghallgatom a szívverésedet, az roppant fontos! 

Most akkor játszunk, vagy nem?

 Mit csinálsz?? - Kitapogatom, hogy beleettél-e a kajámba éjszaka.

 Tudtam, tudtam, hogy belezabáltál, te szenya! Most véged!!

Nahát, tök érdekes hangok vannak bent! 

Megigazítsam a lábaidat? Kicsit kuszák. ---- Hagyjááááááááááál mááááááááár! 

 Már megint összekócolt... 

Szotyoládé:

Hógolyó duzzog:

Együtt a kanapén:

Jól van, segítek. Tudom, hogy a fejed tetejét meg a füleidet képtelen vagy normálisan megmosni... 

Sweet dreams. :)

Gyerekülés. Vagy inkább macskahordozó?