Elmaradtam a hétvége eseményeinek dokumentálásával, de most bepótolom. Kispöcs ugyanis utazott, még ha nem is túl messzire, de akkor is.

Előállt ugyanis a dilemma, hogy nekünk menni kell nagymamázni, de mi legyen a macskával? Nyomban miután megfogalmazódott bennem ez a kérdés, rájöttem, hogy pompásan elvoltam hasonló aggodalmak nélkül eddig..

A kiskorú embergyerek persze könyörgő tekintettel állt elém, mondván, hogy vigyük magunkkal a kis szőrőst, elvégre kicsi is még, nem is volt még nélkülünk ennyi időt, stb, stb, meg hát a nagyi is macskafan. A döntés relative egyszerűen megszületett: visszük.

A "hogyan" már sokkal érdekesebb volt. Mégsem randalírozhat össze-vissza a kocsiban az út során, macskaszállító ketrecet még nem szereztünk be, a mostani doboza meg túl nagy. Maradtak hát az alternatív szállító eszközök:

1. befőttesüveg - méreteit tekintve még simán működőképes is lenne, de vhogy kísért a Helyszínelők, folyton az jut eszembe, hogy ami benne van, az már vagy dzsemmesítve van, vagy formaldehidben ázik. Passzoltam, elvégre elkezdtem kötődni a kis mócsinghoz.

2. reklámszatyor - annyit még én is tudok a macskákról, hogy vannak körmeik. Még ennek a kicsinek is, így elég hamar elvetettem az ötletet. Ráadásul borzalmasan csörög-zörög is.

3. zsebben - hogyisne, hogy aztán az első kanyarnál elkezdjen belepofázni a vezetésbe, sebességet váltson és önhatalmúlag indexelgessen, mint egy pasi. Még mit nem.

4. cipősdoboz - Hm. ez tűnt a legéletképesebb gondolatnak, habár az én cipőim dobozai túl nagynak, a gyerekéi túl kicsinek bizonyultak. Mindazonáltal találtunk egy megfelelő méretűt és bealmoztunk bele Kispöcsnek.

Miután a szállítóalkalmasság meg lett, nem volt más teendő, mint belepakolni a legfontosabbakat: báránybőr, anyarongy, kajástál (és sok kaja benne) és persze Kispöcs.

Ezenkívül bezacskóztam a macskaslozit is, elcsomagoltam a macskakonzervet és kiöntöttem egy kis üvegbe a tejet. Mindezt bepakoltam egy hátizsákba és máris úgy éreztem magam, mintha egy kéthetes nomád túrára indulnánk.

Kispöcs persze tiltakozott a bedobozolás ellen. Mélységesen felháborodott azon, hogy a dobozra felkerült a tető, és így őt lesötétítettük. Torkaszakadtából üvöltötte a világba (és a lépcsőházba) a sérelmeit, mindenféle macskamentő egyesületeket, hágai állatjogi bíróságokat és éhségsztrájkot emlegetve. Ez utóbbin jót röhögtem. Kispöcs ugyanis egy igazi zabagép.

A kocsiba érve és elhelyezkedve (gyerek a gyerekülésbe, Kispöcs mellé a hátsó ülésre a dobozban) hajlamos voltam némi engedményt tenni és lekerült a doboz teteje. Saját vérem esküdözött, hogy a macska nem fog kimászni a dobozból, majd ő vigyáz rá. Legyen. Ölbe vette a dobozt, és lelkesen magyarázta a holtravált kis szőrmóknak, hogy mikor hol vagyunk, merre megyünk, és mik azok a színes izék, amik körülöttünk mindenhol suhannak. Kispöcs teljesen kiborult. Nem tudom, hogy maga az utazás ténye rémítette meg ennyire, vagy az, hogy még nem lát rendesen és amit látott, az sem volt éppen bizalomgerjesztő, de az tuti, hogy elkezdett megállás nélkül teli torokból üvölteni, a szemei hatalmasra tágultak, és csak bámult ki az ablakon, nézve a többi autót.

Miután kilátásba helyeztem, hogy ha nem hallgat el, a csomagtartóban fogja folytatni az utazást, még hangosabb hangerőre kapcsolt, jelezvén, hogy nem tűri az érzelmi terrort. Pechére én sem, így felhangosítottam a rádiót.

Kispöcs bepöccent. Amíg a gyerek kulturált hangon környezettanulmányt folytatott és magyarázott neki, Kispöcs kimászott a dobozból és felült hátul a kalaptartóra. Sajnos nem volt vezetésbiztos, a gyerek meg hiába nyúlkált utána, nem érte el, így az első jobbkanyarnál lebukfencezett a hátsó ülésre. Itt végre elhallgatott, nyugodtan üldögélt, nézelődött. Szerencsére nem látott ki az ablakokon, így nem kapott újabb dührohamot, ami arra ösztökélte volna, hogy kitörjön a kocsiból és mind a 20 dekájával lerohanja a külvilágot.

Lejjebb vettem a hangerőt, áldásos csend és lágy muzsikaszó töltötte be az utasteret, reménykedtem, hogy kitartson még 10-15 percet, amíg odaérünk.

Nos, kitartott. Kispöcsnek esze ágában nem volt többet nyávogni. Érzékelte, hogy szabad mozgástérhez jutott a kocsiban, és ez megnyugtatta. Engem kevésbé, főleg, amikor arról kaptam tájékoztatást, hogy a macska bemászott az ülésem alá. Nagyon örültem neki.

Reméltem, hogy lesz annyi esze, hogy ne keveredjen a pedálok alá, mert akkor vagy felkenődik a gumiszőnyegre, amikor fékezek, vagy jobb esetben félrepöccintem a cipőmmel. Szerencsére nem a pedálok kellettek neki, nem - nem.

A sebességváltót akarta, azzal a helyes gombbal. Nagy nehezen felkapaszkodott a középkonzolra és igyekezett lesből támadni. Néhány kanyar és útkátyu hatására ennek többször is neki kellett futnia, ugyanis folyton lebucskázott, de nem adta fel. Végül rávetette magát, mind a négy lábát köré kulcsolta és halálos komolysággal kezdte rágni. Ezt akkor sem hagyta abba, amikor váltottam, többször is, hozzáfogva lábait, és egyszer a fejét is a sebváltóhoz.

Az út további részét nem részletezném, legyen elég annyi, hogy épségben kijutottunk a nagyszülőkhöz, Kispöcs hazafelé a LEZÁRT dobozban utazott, én pedig másnap elmentem macskaszállítódobozt venni. Bombabiztos, erősített acélrácsos, kombinációzáras darabra esett a választásom, mert valami azt súgta, Kispöcs nem fog kispályázni, ha nő még egy kicsit és lehet, hogy hamarosan az állatkertből kell majd lízingelni vmi tigrisszállító ketrecet..