El sem hiszem, hogy ez a nap is eljött! :)
Végre kimondhatom - nyugodtan, békésen cigizve a fotelben, gipszelt lábamat a zsámolyon pihentetve, hajamon az új ősz tincseimet elfedő hiperszuper festékkel -, hogy készen vagyunk. Három heti felfordulás, őrületközeli állapot és vég nélküli takarítás, sikálás, rámolás után most beköszöntött a harmónia, a zen, a tökéletes nyugalom. A falak csodaszépek, a pecó ragyog, a macska pedig... nos, a macska kiköltözött a teraszra. :D
Ez az egész úgy kezdődött, hogy a rámolással járó felfordulást kihasználva Szotyi mindig, mindenütt ott volt, ahol nem kellett volna, konkrétan láb alatt.
Amikor a fürdőszoba mennyezetét festettem, felmászott a létrára mögöttem, persze úgy, hogy ne lássam. Lefelé jövet naná, hogy rátolattam, amit ő heves köpködéssel, prüszköléssel reagált le. Természetesen vérig volt sértve. Nem igazán értem rá vele foglalkozni, mert az egyensúlyomért, és ezzel párhuzamosan az életemért küzdöttem. A létra megbillent, a macska leugrott, a festék a kádba ömlött, én meg levertem a térdem. Sürgősen szükségét láttam egy italnak, így aztán megdézsmáltam a Gordon Ramsay féle sült banánra félretett minőségi fehérrumot.
Miután az idegeim kisimultak, és a kádat is kitakarítottam, Szotyi felfedezte, hogy remek móka a kádban játszani. Fogta a gyerek egyik hajgumiját és elvonult sarokkádazni. Örültem neki, legalább nem volt útban, mentem a konyhaszekrényt pakolni.
A koreográfia már-már szokásosnak volt mondható: én a létrán, Szotyi ezúttal a létra alatt. Lesből támadott, akkor, amikor a szivárványszínű étkészletet pakoltam le. Nem tört össze minden, nem. Két tányérral megúsztam. Azóta 4 színű a szivárvány... és tovább apadt a rumos üveg.. :D
Ekkortájt kértem fel a gyereket, hogy vagy vigye be a macskát a szobájába, vagy kezdjen vele játszani, esetleg csukja ki az erkélyre. Sarjam komolyan vette a megbízást, előbb dzsungeles-túszulejtős-megkötözős-szabadulóst játszottak, majd focizni kezdtek. Mivel súlyosan veszélyesnek ítéltem a helyzetet, kizártam őket a teraszra. A gyereknek adtam kulcsot. A macskának nem.
Hamarosan feltűnt a nagy csend, ami mint tudjuk, gyerekkorú létformáknál baljós előjel. Kióvakodtam a teraszra, sehol senki. Ellenőriztem a fürdőszobát, még mindig ragyogott, ami arra utalt, hogy kis családom kis tagjai közül egyik sem tette arra tiszteletét. A hálószoba még mindig tabu, de a biztonság kedvéért azt is csekkoltam. Negatív volt.
Maradt a gyerekszoba, ami ezúttal már zöld-narancssárga színekben pompázott a régi fehér helyett. És lőn. Kicsiny vérem és az ő csepp kis macskája az ágyon heverésztek mancs a kézben, és tévét néztek. Beléptemre fel sem pillantottak, így közelebb óvakodtam. Aludtak a drágák. Szotyi felsandított, de épp csak annyira húzta el az élienes szemhártyáit (szvsz belső szemredőny), hogy azonosítson, majd visszagömbölyödött.
Nem zavartam az álmukat, kicuccoltam a macskaholmikat a teraszra, ami fekvésénél fogva reggel napos, déltől enyhítő árnyat ad. Virágok, nádszövet, jó nehéz vizestál gondoskodik Szotyi kényelméről és biztonságáról. Szabadságának garanciája pedig a macskaajtó, amiről majd legközelebb mesélek. :)
Szotyi gúzsba kötve:
Én, én, én tudom magasabbra emelni a kezem!!
Szotyi a kádban:
Szép a pecó, tényleg szép, de Szotyika százszor szebb! :)