Kispöcs, mint aféle rendes gyermeki lélek, imád bújócskázni. Főleg mostanában, hogy már nem csak a nappalit tekinti felségterületének, hanem a lakás többi részén is egyre otthonosabban mozog.

A bújócska általában úgy zajlik, hogy elkezd kötözködni. Karmol, harap, fantomellenségekkel harcol, mindezt halálos komolysággal adja elő. Én általában ilyenkor nagyon röhögök. Szotyi megsértődik, és engem is megtámad, majd felfújja magát és elrohan. Kis idő múlva nyikorogni kezd. Nem nyávog, hanem nyikorog. Innen tudom, hogy elfoglalta a búvóhelyét és lehet menni keresni.

Végig kell járnom a lakást, őt keresve (Hova bújtál Szotyika?-ázva), annak ellenére, hogy mindig ugyanoda bújik: az újságtartóba. Ha ugyanis egyből megtalálom, vérig sértődik. Valahányszor elmegyek az újságtartó mellett, ő lelapul, beleolvad a gyékénybe. Amikor távolodom, kikukucskál és nagyon okosnak hiszi magát. No comment. Annyi agya lehet, mint egy éticsigának.

De a koreográfia itt még nem ér véget: miután végigkutatom a lakást utána, csalódottan vissza kell térnem a nappaliba, aholis szomorúan magamba kell roskadnom, azt hajtogatva: "Nem találom.. hol lehet? Talán megszökött? Jaaj, jaaj, szegény Szotyika" - fontos, hogy ezt a siránkozást törökülésben, az újságtartótól max 1m-es távolságra kell kivitelezni, természetesen kellő átéléssel. Ez ugyanis Szotyi kedvenc része. Ilyenkor előugrik az újságtartóból, természetesen engem nagyon váratlanul ér a támadása, így gyorsan megharapja a lábamat, majd begörbített farokkal elvágtázik a kanapé mögé. Ilyenképpen megünnepelve újabb diadalát, általában kielégült fejjel előjön nemsokára, dorombol egy sort és úgy általában roppant jól érzi magát. :) 

Tegnap megkértem a gyerkőcöt, hogy örökítse meg a játékot, elvégre dokumentálni kell az eseményeket az utókornak, no meg a hűséges blogolvasóknak. :) 

"Most jól elbújok!"

"Kezdhetsz keresni, úgysem találsz meg!" :DDD

"Bújok, bújok.." (Szotyifülek.. :DDDD)