Ezidáig ismereteim többé-kevésbé egyöntetűen arról szóltak, hogy a macskák alapból húsevő, ragadozó állatok. Kispöcs (aka Szotyi) is eszerint viseltetett eddig, látványosan tömte magába a macskakaját, kerekedett, dorombolt, ahogy kell.

A minap azonban meglepetés ért ezügyben. A hétvégén történt, a nemrég emlegetett autózás után. A nagymama odaadóan sütött-főzött, hogy mindenki kedvére tegyen, még Kispöcsnek is kedveskedett egy kis nyers csirkemell filével, csakhogy gördülékenyen menjen az ismerkedés kettejük közt.

Kispöcs hálás volt a kitüntetett bánásmódért, szívébe zárta a nagyit és viszont.

Ebéd után egy szivacsra telepedtünk a konyhában és játszani kezdtünk a cinyókával (fanatikus Kispöcs rajongóknak itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=oTNgxYlMjKc ). Persze mindenki odáig volt érte, hogy milyen picike, aranyos, édes, stb, a kis szotyola fürdőzött a figyelemben, kiélvezte minden pillanatát, hálásan megharapdálva mindenkit, aki elég lelkesen duruzsolt az ő szépségéről, kedvességéről, aranyosságáról. Ugye nem kell rávilágítanom a hasonlóságra bizonyos hímnemű egyedekkel... ? :)

Amikor már botrányosan követelte a figyelmet és vissza is élt vele, felkeltem és hoztam magamnak egy frissen sült, meleg, illatozó lekváros buktát. Gyanútlanul visszaültem vele a szivacsra, elvégre mégis, mitől kellett volna tartanom?! Álmomban sem gondoltam volna, hogy amint az első falat szétomlik a számban és a forró lekvár illata előcsap a buktából, Kispöcs megvadul. Pedig ez történt.

Először üvölteni kezdett, égnek emelt fejjel szimatolt (esküszöm, mint egy vadászkutya), majd teljes sebességgel megindult a szag forrása felé - vagyis felém. Annyit érzékeltem belőle, hogy Kispöcs reszkető bajszokkal és farokkal közeledik, közben keservesen nyávog és gúvadnak a szemei. Ez utóbbi viszonylag normálisnak mondható nála, hiszen még nem lát jól, de szeretne, ezért erőlteti.

Szóval Kispöcs jött, látni nem látott, a győzelem nem érdekelte, ő a buktámat akarta. Megkövülve néztem, amint átmászik a kinyújtott lábamon, egyenesen fel a combomon és szabályosan rávetette magát a tányérra. Azaz csak rávetette volna, mert nyilván elhúztam előle, így Kispöcs pofára esett. Persze nem adta fel. Tovább üvöltött és meg volt győződve róla, hogy teljesen idióta vagyok, amiért nem értem, hogy ő mit akar. Hasonló gondolatok jártak az én fejemben is, de nem akartam letörni az életösztönét közös életünk hajnalán, így hallgattam és türelemre intettem a kis éhenkórászt.

Na, türelme az nem volt. Mindent elkövetett, hogy megszerezze a sütimet, de nem járt sikerrel. Végül persze megszántam a kis hülyét, törtem neki a buktából egy picike darabot, megkínáltam vele. Köpködött, fújtatott, nem érdekelte. Hisztizett tovább.

"Mit akarsz hülyegyerek, lekvárt?!" - kérdeztem tőle fennhangon, miközben családom a szivacson hempergett a röhögéstől az egyszemélyes macskakommandót látva. Kispöcs nem felelt, viszont felmászott a karomon. Meg voltam győződve róla, hogy valami hús-szagot hallucinál és attől lett ilyen zakkant, mert kizártnak tartottam, hogy a "hitlerszalonnának" becézett, sűrű, békebeli gyümölcsdzsem izgatta fel. Nos, tévedtem.

Amikor egy pici lekvárt az ujjamra kentem és megkínáltam vele Kispöcsöt, ő kis híján tövig nyelte az ujjamat azonnal, olyan vákummal cuppanva rá, hogy azt hittem, nem látom többet viszont melső végtagomat. Kispöcs dorombolt, kurrogott, lehunyt szemmel szopogatta az ujjamat, én meg tátott szájjal bámultam. Végignéztem nálamnál macskatartásban tapasztaltabb családtagjaimon, de mindenki egyöntetű döbbenettel lesett. Olyat már láttunk, hogy egy macska bolondul a főtt kukoricáért, de hogy a lekvárért törje ki a vérszomj.. ez új volt.

Kétségeink pedig nem lehettek, Kispöcs újabb és újabb adagot követelt és tobzódott az orális élvekben, mi meg leesett állal bámultuk, elkönyvelve, hogy nem teljesen normális, de legalább nem fog kilógni a sorból... :)

És íme, Kispöcs ragadozó-üzemmódban, amikor felfelé mászik a nadrágszáron és lekvárt követel: "Adjálmég, adjálmég, adjálméééééég!!!!"