Sziasztok Mindenki, szia kedves penna! :)
Köszönöm a rugdosást, nekem úgy látszik, kell az, hogy noszogassatok kicsit, ami talán nem a legjobb vonás, de cserébe működik. :$
Szotyi továbbra is jól van, rengeteg minden történt vele-velünk, ezek közül gyorsan szemezgetek kicsit:
Október végén sor került a nagy ivartalanító-műtétre, amiből a macskára való tekintettel nem akartam valóságsót csinálni, holott, így utólag visszagondolva nem is lett volna rossz ötlet megszavaztatni a blog-olvasókat, hogy milyen színű nyakgallérban pompázzon a cinyóka.
Természetesen agyonaggódtam a műtétet, szívem választottja nem győzött nyugtatgatni, aztán kiderült, hogy túlélésből jelesre vizsgázott a pasas: inkább nem szólt hozzám fél napig, mivel mindaddig, amíg meg nem kaptam a megnyugtató telefont a dokitól, hogy Szotyi felébredt és minden oké, nem igazán voltam emberbarát hangulatban.
Igen, bevallom nőiesen: rettegtem attól, hogy valami gond lesz és nem ébred fel a cica. Természetesen nem azért, mert annyira féltettem volna, ááááá, nem. A gyerek miatt. Merthogy az ő macskája, világos?! :D
A műtét rendben lement, picike vágás, hatalmas körgallér, álmos szemek, kopasz has. Imádtam az istenadta négylábút, amikor hazahoztam. :) Ezúton is örök hála az állatorvos teamnek, akik nem adták addig haza, amíg teljesen magához nem tért, így megkíméltek attól, hogy nekem kelljen végignéznem, amint lefejeli az összes falat kábult-éledezésében. :)
Háztáji cirmoshoz méltóan Szotyi jól viselte a megpróbáltatásokat, pár hét alatt teljesen rendbe jött, kinőtt a szőre és már a második héten leapplikálta magáról a körgallért. Onnantól kezdve már nem aggódtam érte nagyon. :) Az egyetlen problémát az okozta, hogy kétszer beszorult a macskaajtóba, amin a pasi röhögött, én meg szentségeltem. :D Végül kiszabadítottuk, és pár hétig abban a kegyben részesült, hogy nyitottuk-csuktuk számára az ajtót. Tökéletesen természetesnek vette, hogy folyamatosan lesi valaki a kegyeit. Azt a tekintetet leírni nem lehet, amivel végigmért, amikor már nem volt rajta a gallér és intettem neki, hogy nosza, menjen, használja újra sk a macskaajtót. Évezredekre elegendő megvetés és utálat szakadt a nyakamba. :D
Aztán ez is elmúlt, tengettük tovább a hétköznapokat csendesen. Szotyi kreatív cicaként remek játékokat talált ki - többnyire a saját szórakoztatására. Ezek közül a legmaradandóbb az volt, amikor egy nap gyanútlanul hazaérkeztem, ő pedig a hűtő tetején lapult. Erről én mit sem sejtettem, így kis híján azonnali, kétoldali szívinfarktust kaptam, amikor hátulról rám vetette magát, egyenesen a nyakamba, majd röhögve elfutott. Tényleg röhögött, esküszöm. Még hallottam is. :D Szemétláda.
A másik pompás játék a bújócska. Mivel az újságtartóba már nem fér be, ezért előszeretettel rejtőzik el a nyitva felejtett mikróban. Kész mázli, hogy még nem csuktam rá az ajtót egyszer sem és indítottam be az olvasztás programot. :D
A tetőnmászkálás továbbra is imádott tevékenysége, ennek levét sikerült még novemberben meginnunk, amikor is Szotyi elveszett. Nem viccelek, egy este kiment pisilni a teraszra, elindult a szokásos esti körsétájára a tetőn, majd nem jött haza. Sem éjjel, sem másnap reggel, sem napközben.
Természetesen a kiskorú gyerek könnyekben tört ki, én gondolatban ezerszer kitekertem a macska nyakát, mindenfélét gondoltam róla, olyanokat is, amikre nem vagyok büszke. Aztán átmentem tevékenybe, szórólapokat nyomtattam, bevetettem az összes lehetséges megvesztegetési-motivációs eszközt: Szotyi fotó, "kisgazdi hazavárja", magas jutalom. Elmentünk a gyerkőccel, kiragasztgattuk őket és vártunk.
Nem kellett túl sokáig várni, hamarosan csengeni kezdett a mobil, egy kedves hölgy volt, aki látta a szórólapot és azt ugyan nem tudja, hogy a mi macskánk hol van, de szívesen nekünk adja a sajátját. Bazzeg. Az is egy kedves, jóravaló macska lehet. :D:D
Köszöntem szépen az ajánlatot, meghatódva, de határozottan utasítottam el, mondván, nekünk Szotyi kell és csakis ő.
Jött még pár telefon, érdekes módon a többség érdeklődve, hogy mikor, merre kerestük, felajánlások családi házban lakóktól, hogy menjünk nyugodtan be hozzájuk, onnan is cicceghetünk, szétnézhetünk. Eleinte megütközve, később komolyan meghatódva fogadtam a hívásokat. Ismeretlenek akartak segíteni, ki-ki a maga módján. Ezúton is köszönet nekik!! :)
Végül befutott AZ a hívás. Megvan Szotyi, mindössze két házzal arrébb. A hülye répa ugyanis a tetőn mászkálás nevű extrém sport űzése közben rossz tetőablakon mászott be. Gondolom agyi oxigénhiány miatt, a magaslat révén.
Robogtam át. A nő elmesélte, hogy hajnalban arra ébredt, hogy gyanús zajokat hall a nappaliból. Lévén, hogy egyedül él, kilopakodott reszkető inakkal, készen arra, hogy kérdőre vonja a betörőt, akire gyanakodott. Ezúton is külön köszönettel tartozom a Macskák Védőszentjének, hogy a spiné nem tartott otthon bézbólütőt...
Helyette lámpát kapcsolt és elhűlten szemlélte a nappali közepén rettegő, legalább olyan rémült macskát, aki ijedtében még egy ajándékcsomagot is hagyott neki a szőnyegen. (ugye milyen szépen fogalmazok? odaszart, na.)
Mindezek utólagos megismerése közben a nő már-már terézanyai magasságokba emelkedett a szememben, ugyanis ha velem fordult volna elő hasonló, úgy vágtam volna ki a belibbenő idegen macskát a tetőablakon át, hogy Föld körüli pályára állt volna. Ő viszont nem. Helyette telefonált. Hálás, nagylelkű és bőkezű voltam. Ezenkívül meghagytam a számomat nála, ha Szotyi legközelebb is eltévedne a tetőn... :)
Cica-fürdés:
A fotó, amit megismert az utca Szotyiról... :)
Úgyis leszedem valahogy, vagy ne legyen a nevem Szotyoládé...
Hogy akadna a torkán a falat annak, aki kitalálta ezt a turbánban-evést.... grrrr.....
