Tudjátok, vannak az ember életében olyan jelentőségteljes pillanatok, amiket nem felejtünk. Például az első kimondott szó, az első lépések. Na jó, ezeket pont elfelejtjük, még nálam fejlettebb hosszútávú memóriával megáldottak is, de azért van olyan, ami megmarad: mondjuk az első nap az iskolában, az első ovis szerelem, az első csók, az első.. na jó, itt hagyjuk abba, elvégre nem korhatáros a blog. :D
Nálunk is bekövetkezett most egy újabb "első" pillanat: az első olyan nyaralás, amikor Szotyit itthon hagytuk, egyedül.
Bizony, nagy dolog volt, igényelt is némi előkészületet. Először is beszerveztük a család nőtagjait, akik nagyesküt tettek Bibliára, Koránra, Brehm nagylexikonra, hogy rendesen gondját viselik Szotyinak, naponta kétszer látogatják majd, adnak neki enni és inni, hogy szegény állat ne kényszerüljön kipecázni az akváriumban vegetáló aranyhalakat és nehogy belefulladjon a vécé kékes színű, fertőtlenítős vizébe. Így jobban belegondolva, kész túlélőtábor a lakásunk.. :)
Szükség volt tehát ellátmányra: vettem 2 hónapra elegendő tasakos macskakaját, 3 évi száraztápot és macskaalmot, több doboznyi fogtisztító és szőrcsomósodás elleni rágótablettákat. Gondolkoztam egy saját tehén beszerzésén is, amit Szotyi kedvére megcsapolhatott volna, valahányszor friss tejre szomjazik, de végül a kényelmesebb és egyszerűbb megoldást választottam: tetrapakkos tejet vettem. Két kartonnyit.
Felhívtam az állatorvost is, és közöltem vele, hogy elutazunk a hétvégére. Gratulált hozzá, kellemesen elbeszélgettünk, majd megkértem, hogy ha távollétünkben Szotyi egészségi állapotában hanyatlás következne be, akkor ne fogja vissza magát, mentse meg, kerül amibe kerül, hozza vissza a klinikai halál állapotából, reanimáljon, intubáljon, műtsön, kezeljen. A doki egész jól viselte elmebajszerű tüneteimet, majd biztosított róla, hogy nem lesz semmi gond a cicával, ha meg mégis, akkor bízhatok benne, majd ő helyrehozza. Megnyugodtam.
A biztonság kedvéért elküldtem a rendelő telefonszámát minden rokonnak, valamint kiragasztottam a hűtőre, a doki otthoni és mobilszámával együtt. Biztos, ami fix.
Fontosnak tartottam továbbá biztosítani Szotyi rendületlen és töretlen mentális fejlődését, amihez beszereztem néhány táskányi kreatív macskajátékot, labdákat, csörgőket, önműködő kis izéket.
Ekként biztosítva a cinyóka túlélését, elutaztunk a gyerkőccel világot látni, kalandparkozni, kikapcsolódni. Naponta felemlegettük Szotyit és hogy miként érzi magát, hogy viseli a távollétünket. Nyugalmunkat mindennapos smsek biztosították, amiben a családtagok lelkiismeretesen tájékoztattak, hogy minden a legnagyobb rendben van. A második napon kezdett gyanússá válni a fene nagy harmónia, de igyekeztem elhessegetni magamtól minden kínzó gondolatot, óvtam-védtem nyaralásunk háborítatlanságát.
Hazaérkezvén aztán kiderült az igazság, szóbeli tájékoztatást kaptunk arról, hogy Szotyi miként viselte a hosszú hétvégét. Lassan derültek ki a turpisságok: első nap a macskát a függönyön dzsungelhintázva találták a gyanútlan rokonok. Náluk jobban már csak a cinyó volt meglepve, nem őket várta. Fel-alá nyávogva mászkált a lakásban, látványosan keresett bennünket, zaklatott volt és rémületében véresre rágta a családtagok kezét, játék címszó alatt.
A többi napra egyenletesen elosztotta a tevékenységeit: a kádba borította a tusfürdős flakonokat, szanaszét hordta a lakásban a gyerek barbibabáinak cipőkészletét, letekerte és mumifikálta magát a konyhai papírtörlő tekercsekbe, felborította a vázát és eljátszadozott a virágokkal.
Mindennek természetesen - ezúton is hála az összes oldalági és felmenőági hozzátartozónknak - semmi nyoma nem maradt, mire hazaértünk, hiszen gondosan eltakarították az árulkodó nyomokat.
Így aztán, amikor hazaértünk, a lakásba toppanva az alábbi látvány fogadott minket: Szotyi az asztalomon hevert, mancsait az írható cédéken pihentette. Gondolom előtte karmot élesített rajtuk. Résnyire nyitott szemével flegmán végigmért minket, majd mélységes utálatot sugározva felénk duzzogva bevonult a gyerekszobába. A gyerek persze utána, mert nem tudta mire vélni, hogy elmaradt a várt bújós-dorombolós nagyjelenet. Némi négykézlábazós játékkal sikerült elérnie, hogy a kölyökállat szóba álljon vele és újra kegyeibe fogadja. Velem már nem volt ilyen elnéző.
Este maradtunk kettesben, addig elfoglalt a pakolás, rámolás, gyerekezés. Amikor aztán leültem a fotelbe, Szotyi ülő helyzetbe emelkedett a kanapén és rámfüggesztette szemrehányó tekintetét. Majd az alábbi párbeszéd zajlott le közöttünk:
- Szotyi, nem jössz ide?
- Miú. (Kapd be, itthon hagytál.)
- Gyere, cica, hazajöttünk, minden okés.
- Miú. (Francokat okés, egyedül hagytatok.)
- Ugyan, Szotyi, ne csináld, megbeszéltük, hogy nem vihetünk magunkkal.
- Miú. (Nem érdekel. Utállak.)
- Hoztunk neked finom cicakaját messziföldről. Kérsz?
- Miú. (Kend a hajadra. Milyen ízű?)
Ezen a ponton lemászott a kanapéról, leült előttem, de nem ugrott fel az ölembe. Kistányérnyi szemekkel nézett rám és panaszos monológba kezdett:
- Miúúúúúúú - miúúúúúúúúú. Miúúúúúúú- miúúúúúúúúú. (Egyedül hagytatok és azt hittem, nem jöttök vissza. Felborítottam a vázát és megettem a virágokat. Összetörtem a kedvenc tálkádat is, de még ekkor sem jöttetek haza.)
- Tudom Szotyi, semmi baj. Gyere ide.
- Miúúúúúúúúúú - miúúúúúúúúúúúú. Miúúúúúúúúúúú-miúúúúúúúúúúú. (Még nem fejeztem be. Megettem egy zsebkendőt is. Meg egy fél teszkós hírdetőújságot is, mert izgalmasan csörgött. A netkábelt is rágtam egy kicsit. De még akkor sem jöttetek haza. Féltem, hogy elmentetek és nem jöttök többet vissza. Milyen ízű a kaja?)
Hagytam, hogy kiadja magából az összes szemrehányást és panaszkodást, majd amikor végzett, felugrott az ölembe és hagyta, hogy megsimogassam. Nem dorombolt, még nem. Lassan enyhült meg. :)
Hát, így éltük meg az első nyaralást, amióta Szotyi megvan. Összességében lehetett volna sokkal rosszabb is, úgyhogy nem panaszkodom. :)
Sajnos a lakás nincsen bekamerázva, így nem tudok képeket mutatni a randalírozó Szotyiról, viszont vannak durcázós és békülős képek. :)
Szotyi duzzog:
Nem állok veled szóba.
Még nem döntöttem el, hogy békülök-e.
Na jó, esetleg lehet róla szó... :)
