Először is, mindenek előtt, felett és abszolút prioritást élvezve: őszintén meghatott az érdeklődésetek Szotyi és közös életünk iránt! Komolyan mondom, nem számítottam ilyen kedves és ragaszkodó blogkövetőkre, úgyhogy köszönöm nektek! Sokkal többet jelent számomra ez a fajta ragaszkodás, mintha mondjuk címlapra kerülne a blogom.

Ugyanakkor pont emiatt most lelkiismeretfurdalásom is van, amit szintúgy nektek köszönhetek, hiszen nem írtam, ti meg hiányoltatok, ami miatt most mardos az önvád, úgyhogy 1-1. A focivébé jegyében. :)

Naszóval.

Sok minden történt velünk, Szotyival, kis családunkkal, most így kapásból nem is tudom, mit emeljek ki. Szotyi integrálódott és kiderült, hogy teljesen kompatibilis a mi kissé zakkant, kiszámíthatatlan és következetlen életünkkel. Rugalmasan kezeli, hogy a gyerkőc és én rapszódikusan közlekedünk ide-oda, le és fel, valamint el és haza a nap bármely szakában. Na jó, éjjel csak én baglyozok, de azt is a nappaliban teszem, Szotyival a hasamon tévézve. :) 

Azt is megtudtam, hogy Szotyi vihar-érzékeny. Szerencsétlen roppant hamar megérzi a légnyomás különbséget és a kicsiny lelkét feszítő démonokat ilyenkor irtózatos rohangálással, fantomellenségekkel való harcolással és tébolyult támadásokkal tudja csak lenyugtatni. A nemrégiben kényeztető két hónapos esős évszak számos lehetőséget adott ennek tanulmányozására. Valamint az elsősegély gyakorlására is, hiszen Szotyi rendszeresen engem szemelt ki a támadásai célpontjául. Természetesen csak azután, hogy a fantomgyíkokkal már leszámolt. Így szaporodtak karmolásos-harapásos sérüléseim, horzsolásaim, kisebb felhámhiányaim.
De a jelenség hozott mást is, nemcsak sebeket. Szotyival szertartásossá váltak az estéink: miután lefektetem a gyereket, együtt tévézünk, netezünk, képszerkesztünk. Aztán ő vagy az ölemben alszik el, vagy átmegy a kanapéra és ott.

Tegnap sem volt ez másként. Megvolt a közös tévézés, emailezés, stb. Aztán Szotyi gondolt egyet, átment a kanapéra aludni, én meg feltettem a fülest és zenehallgatásba burkolóztam. Magam sem tudom miért, erősen depresszív hangulatba süllyedtem, eszembe jutott ez-az, arcok-illatok a múltból, olyanok is, akikre már nagyon régen nem gondoltam. Talán ez volt az oka, talán a zene, talán az a sok akadály, ami mostanában elém ugrott, és amiket mindig mosolyogva vettem, akkor is, amikor nem sok kedvem volt hozzá.. de persze az is lehet, hogy a szokásos női ciklikus agybaj tört ki rajtam. Akárhogy is, eltört a mécses. Mécses... LOL. Ez nem mécses volt, hanem egész gyertyalerakat. Potyogtak a könnyeim, szipogtam, közben belehalós-szerelmes dalokat hallgattam és úgy összességében véve nagyon sajnáltam magam, antiszociális voltam és tökéletesen érzékeltem, miként csapnak össze a fejem felett a hullámok aznap este.

Szenvedéseim felkeltették Szotyi figyelmét is, aki előbb csak a szemét nyitotta ki, majd felült és úgy szemlélte kínlódásomat, hallgatta elfojtott éneklésemet (merthogy mint mondottam volt, megtaláltam a hangulatomhoz illő, kellően mártír és szenvedő dalokat, amiket természetesen fontosnak tarottam kivetíteni saját lélekszomorító gondolataimra, és némi énekléssel azonosulni velük), figyelte szipogásom.

Mivel az ilyen mini-kiborulásaimat általában egyedül szoktam elintézni, így nehezményeztem felém irányuló figyelmét:
- Mit bámulsz? - kérdeztem tőle cseppet sem barátságosan, de ő nem vette zokon, fikszírozott tovább.
Aztán leugrott a kanapéról, odajött hozzám, felugrott az ölembe, felmászott a mellkasomra és közvetlen közelről az arcomba bámult. Már éppen valami gorombaságot fogalmaztam, amikor szaglászni kezdte az arcomat, a szememet, szempilláimat. Finoman, óvatosan vizsgálgatott, nem látott még ilyennek. Eszembe jutott, hogy letegyem és továbbra is egyedül sajnáljam magamat, de Szotyinak más ötlete volt. Dorombolni kezdett, előbb egészen halkan, majd egyre hangosabban és finoman stucizott az arcomhoz, orrocskájával itt-ott megérintve. Aztán megszimatolta a könnyeimet, óvatosan megnyalta az arcomat, majd két kis mancsával megtámaszkodott az arcomon és az orromhoz hízelgett.

Elakadt minden szavam, talpig döbbentem az érzései ilyetén kimutatásától, nyíltságától. A kismacs vígasztalt. Elfészkelte magát a mellkasomon, továbbra is dorombolt és gyönyörű, borostyánszín szemeivel engem nézett, leplezetlen imádattal.
Lehalkítottam, majd kikapcsoltam a zenét, letettem a fülest és hallgattam a cica-muzsikát, miközben cirógattam a hátát, lábacskáit. Ő meg csak mondta, mondta a vigaszmeséket, halkan, csitítóan duruzsolva-dorombolva, egészen addig, amíg úgy nem éreztem, hogy tovaszállt a fekete felhő a fejem fölül és az élet megint szép.
Nem szóltam egy szót sem, mégis tudta, mikor lettem jobban. Abbahagyta a dorombolást, de még ott maradt egy kicsit. Néztük egymást, aztán hagyta, hogy megpusziljam a homlokát, majd megharapdálta az ujjaimat és visszament a kanapéra.

Este az ágyamban még egy darabig gondolkoztam rajta, hogy honnan tudta, miként érezte ez a pici kis állat, hogy baj van és mivel vidíthat fel, de magyarázatot nem találtam, úgyhogy számomra ez is csak egy újabb macska-rejtély marad. :) 
Nem is bánom, jó ez így. :)

A képek pár napja készültek, Szotyi játszik rajtuk a gyerekszobában, remélem tetszeni fognak! :) 

Tudom, hogy nem szabad rágni a vezetéket, csak néééézem!

Meg foglak támadni!

Hempergek, na és? Már ezt sem lehet?