Tegnap lett egy macskánk.
Ez így önmagában nem egy nagy kaland, tudom, de jelen esetben talán mégis fontos infó lehet, hogy nem szeretem a macskákat. Nem utálom őket, nem is gyorsítok a kocsival, ha meglátok egyet az úton, egyszerűen csak nem szeretem őket.
Ehhez képest tegnap farokfelvágva rohantam megmenteni ezt a kis szerencsétlent, amikor nagymamám szólt, h beszorult a lépcső alatti farakás mögé.
Mire odaértem, természetesen már kimászott, de nem volt menekvés. Főleg a velem egy háztartásban élő, vérségi kapcsolatban leledző kiskorú szervezet nyomására vittük haza. 1-0 a gyereknek. És persze Kispöcsnek.
Nyilván nem ez a hivatalos neve, olyan ugyanis még nincs neki. A gyermek jelenlétében szalonképesebb szinonímákat használtam, úgy mint Cicamica, Micike, stb).
De este, miután sarjamat lefektettem, elmélyültebben kezdtem fogalkozni ezzel a macska dologgal.
Először is felhívtam az egyik barátnőmet és elmeséltem neki, miféle szerzettel gyarapodott az otthon fellelhető organizmusok száma. Véleménye szerint inkább egy pasit kellett volna beújítanom, de ezt még korainak találtam, elvégre a legutóbbi után még ki sem hűlt az ágy.
Rákérdezett a macskagyerek méreteire, korára, származására, mire tétován az alábbi válaszokat rebegtem: kb 4 hetes, anyja kóbor, apja ismeretlen, méretre meg... hát, mint egy kisebb pöcs.
Barátném a vonal végén edzett volt már, amúgy sem egy csipkelelkű mimóza, legott visszakérdezett: Álló pöcs avagy lankadt?
Letisztáztuk, h inkább lankadt, miáltal a macska valóban kicsinek és elesettnek találtatott, ekként az adoptálása is legitimizálódott.
Az este további részében az is egyértelművé vált, hogy a macska kandúr. Nem, nem szexáltam meg, elvégre van a világon intimitás és magánszféra is, hanem a viselkedéséből szűrtem le: egyfolytában pofázik, semmi nem jó neki, mindenhez van hozzáfűznivalója. Disznó módon eszik, és iszonyatosan sokat képzel magáról.
Így aztán Kispöcs hivatalosan is Kispöcs lett.
Welcome.
