Ez a nap is csak úgy indult, mint a többi. Leszámítva talán némi nyávogást a nappaliból. Kispöcs becsülettel végigaludta az éjszakát, ámde reggel arra a borzalmas érzésre ébredt, hogy korog a gyomra. Kicsi gyomor, kicsi korgás, de a cinyó kétségbeesetten kiáltotta világgá, hogy nagy a baj. Hálóingben, kezemben az éltető energia itallal támolyogtam ki hozzá, kérdést fogalmaztam: "Mi a f*sz van?"
Ámde a csöppnyi szőrgombócra pillantva szelídültem. Lehajoltam hozzá, tenyeremet nyújtottam, Kispöcs pedig tétován belehelyezte a mancsát. Mancs -- ez így azért nem teljesen korrekt megfogalmazás, hiszen mancsa az én olvasatomban egy tigrisnek, leopárdnak, oroszlánnak van. Kispöcsnek valami mása van, valami, ami valamivel kisebb, mint egy ötforintos, hűvös és bársonyos, és azonnal elindít valamit az emberben.
Megvártam, amíg összeszedi a bátorságát és mindkét melső lábát a tenyerembe teszi, majd rámemeli tiszta-kék tekintetét. Rámosolyogtam és éppen valami kedveset fogalmaztam, amikor Kispöcs teli torokból nyávogni kezdett. Esküszöm, ki sem néztem volna belőle, hogy ekkora hang jön ki belőle. Ráadásul folyamatosan nyomta, nem győzte hangsúlyozni, hogy ő bizony eszméletlenül éhes, és ha már hazahurcoltam - nem mellesleg megmentve a biztos haláltól -, akkor tegyek is azért, hogy ne vesszen éhen.
Sóhajtottam, nagy szükségét láttam volna egy ciginek, de passzoltam a dolgot és a konyhába vittem Kispöcsöt. Mivel mindkét kezemre szükségem volt, letettem a földre és igyekeztem elkerülni, hogy ne lépjek rá és ne készítsek belőle járólap-matricát rögtön első nap. Megjegyzem, ez nem volt egyszerű, ugyanis pompásan tud helyezkedni. Folyton a hátam mögé.
Felbontottam egy csomag macskakaját (ez itt a reklám helye: kifejezetten kölyök macskáknak kifejlesztve, nyomelemekkel, ásványi sókkal, húsdarabokkal, mindez illatos aszpikban), enyhén megmikróztam, majd a csöppnyi ragadozó elé tettem egy kistányéron. Kispöcsből kibújt az állat. Rávette magát a táplálékra és elégedetten tolta befelé, remegett a farka az élvezettől. Mondtam, hogy kandúr...
Miután jóllakott, úgy nézett ki, mint egy szőrős-mintás teniszlabda, 4 lábbal, 1 farokkal meg két füllel. Viszont lényegesen csendesebbé vált.
Lévén más egyéb reggeli teendőm is, mint az ő ajnározása, megkértem szépen, hogy foglalja el magát, fedezze fel a lakást, amit a jelek szerint ezentúl megosztunk majd, és tartsa be azt a néhány alapvető szabályt, ami a problémamentes együttélés feltétele:
1. Anyagcseretermékeket csak és kizárólag a macskasloziban helyezzen el, ellenkező esetben fejét veszem.
2. A netkábel rágcsálása tilos, hacsak nem szeretne anális kapcsolatba kerülni vele, de ebben az esetben szélessávot kell produkálnia, kortól, mérettől és tapasztalatlanságtól függetlenül.
3. A hálószoba tabu. Erre kényes vagyok, megválogatom, kit engedek be oda. Kicsi, szőrös és nyávogó izémicsodák pedig nem jöhetnek be.
Kispöcs nézett egy darabig, nem válaszolt, így visszatettem a dobozába, mondván, hogy aludjon, fejlődjön, és visszatérünk a kommunikációra, ha már nem csak a vegetatív funkciói működnek. Elvonultam zuhanyozni, öltözködni, piperézni.
Mire végeztem, Kispöcs nem volt a dobozban. Ciccegtem, négykézláboztam egy sort, de nem találtam sehol. Kezdtem ideges lenni, nem is kicsit. Végül cérnavékony hang vezetett nyomra, Kispöcs szobabiciklizett. Elképedve bámultam a tenyérnyi jószágot, amint halálos komolysággal lerohanja a gépet. Méretéből és fajtájából adódóan nem tudta rendeltetésszerűen használni, de megtett minden tőle telhetőt. Lesből cserkészte be, nehogy a szobakeró megsejtse, hogy a végzete közelít. Lopakodott, hatalmasra tágultak a pupillái, teljes vadászizgalom úrhódott el rajta. Érdeklődve figyeltem, miként hülye szegénykém. Törökülésbe helyezkedtem tőle 3 méterre (ez kb duplája a jelenlegi látótávolságának), és vártam, mit csinál.
Nos, támadott. Teljes erőből rávette magát a szobabringa lábára, ami elég keménynek bizonyult, így halk nyögéssel lepattant róla. Elnézően vigyorogtam, most már biztos voltam benne, hogy pasi az istenadta.
Persze nem adta fel, nem hát. Újra nekifutott, ezúttal fejjel előre. Nem tudom, konkrétan mire gondolhatott, de a szobabicó meg sem rezzent. Kispöcs mozgása viszont kicsit koordinálatlanná vált. Halkan nyávogott is, rázta a fejét. Én csóváltam az enyémet. Egy újabb elmeroggyant a családban.. remek.
Kispöcs azonban szívós jószág, makacs is, és eleddig becsültem ezen tulajdonságait, hiszen kellettek a túléléshez. Amit eddig jóra használt, most elfecsérelte izomból. Újra és újra lerohanta a bicajt, kieresztett karmokkal vetette rá magát, jobbról-balról-szemből próbálkozott. Érdeklődve figyeltem, mikor ájul el. Meglepően jól bírta.
Végül megtalálta a szobacucc legsebezhetőbb pontját: a pedált. Innentől nyeregben volt. Rácsimpaszkodott, négy lábbal tapadt rá, miközben rágta a tépőzáras lábfejfogó izét (mi ennek a neve??? :D ). Alig 1-2 percig tartott a küzdelem, amit Kispöcs kiütéssel megnyert. Szerinte. Erről árulkodott ugyanis délceg tartása és az az elégedettség, amivel rám pillantott, amikor közelebb csúsztam hozzá és az ölembe vontam egy kis anyai simogatásra. Nem ábrándítottam ki, nem láttam értelmét. Túl fiatal még az élet kegyetlenségeihez. Meghagytam a hitben, hogy ő mindenható, legyőzhetetlen és a világ ura. Tisztára, mint egy átlagpasi... :)
