HTML

Kispöcs

Alapjában véve nem szeretem a macskákat. Nem mondom, hogy gyorsítok a kocsival, ha meglátok egyet az úton, de nem is terveztem együtt élni eggyel... ehhez képest... Kispöcs most a kanapén alszik és nem lehet kikapcsolni a tévét, mert akkor felébred és nyávogni kezd... Kellett ez nekem? A válasz elég egyértelmű...

Friss topikok

  • Nefernefernefer: Sziasztok! Mivel egyes cicablog tulajok a többi cicablog tulaj aktivitását tekintik mérvadónak :-)... (2012.08.02. 13:27) Ma van holnap
  • Gem121: @xor: Már van, ma van holnap, új poszt, happy dog-os. :)) (2012.04.14. 12:05) Happy dog
  • Gem121: @Nyúlgömb: Köszönöm, örülök, ha szerez pár vidám percet a sok állat-sztori. Engem általában kikész... (2012.02.28. 13:46) Megújulva, felpörögve
  • Simone Lewis: @Gem121: Jól van Jolán is, épp tegnap írtam én is róla :) (2012.02.24. 09:29) We are back :)
  • Nefernefernefer: Sziasztok! Nagyon jól szórakoztam ezen az íráson. :-) Úgy látom, muszáj lesz nekiállnom végigolvas... (2012.02.15. 14:11) Mindennapok

Linkblog

Ma van holnap

2012.04.14. 07:33 :: Gem121

 Na, mivel megint megkaptam a virtuális s*ggberugdosást, így úgy döntöttem, keljen hát fel a nap, legyen holnap. És lőn. 

Mesélek a Happy Dogról, ami Szotyit kotorékebbé változtatta. 

Hát az úgy volt, hogy a Pasi kutyafan, és van neki egy nagyon nagyon nagy és szőrös és büdös és kultúrálatlan (+ szerintem még neveletlen is) kutyája, márka szerint óriás schnauzer. Nekem se nem szép, se nem okos, se nem kedves, de a Pasi odáig van a középkori fílingért, amit az eb áraszt magából. Így hát én is elviseltem a kutyát karácsony idejére, ami meggyőzött arról, hogy macerás lenne az együttélés vele hosszútávon. 

Cserébe, hálából (vagy inkább praktikumból...) a Pasi megajándékozott 12 doboz kilós Happy Dog kutyakonzervvel, ami az ő kicsikecukika mókusgombócának nem ízlik, ezért nem eszi. Tehát arra gondolt, hogy felzabáltatja a macskáinkkal, mondván, hogy azokba úgyis mindegy. Némi fenntartással fogadtam az ötletét, de mivel már ott volt a sok kutyakaja, gondoltam, teszek egy próbát. 

Ami a snacinak egy napi adag lett volna, a két cinyónak 2-3 napig kitartott, és sosem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretik. Imádták. A felbontatlan konzervdobozok mellett heverésztek, a nyitás hangjára azonnal a lábam körül teremtek, hangos dorombolással falták a kutyakaját. Mondtam is nekik, hogy szégyellhetnék magukat, de semmi reakciót nem váltottak ki korholó szavaim belőlük.

Nem úgy a kaja... Szotyi ugyanis a kutyatáptól Jack Russel terrierré változott. Reggelente a helyes kis miákolás helyett átállt az ajtó kaparásra, két lábon, mint egy hülye terrier. A labdát már nem kergette, hanem apportírozta, és vezényszóra képes volt leülni kaja-osztásnál. Szerintem teljesen elment az esze. 

Hógolyóra nem volt az élelem ilyen szélsőséges hatással, ő csak jobban vedlett tőle és Szotyi is többet kergette, gondolom, ez is olyan kutya-dolog volt nála. 

Tekintettel arra, hogy a 12 konzerv kitartott majd egy hónapig, a macskák gömbölyödtek tőle, én fontolóra vettem egy szöges nyakörv beszerzését Szotyinak, akit időközben átkereszteltünk Pufira, mert igencsak kiszélesedett a drága. :)

A Pasi persze bezsebelte a diadalt, hogy lám, milyen jól tartja ő a macskákat, és tárgyalásokat kezdeményezetett a kutya beköltöztetésére. Heves ellenállásba ütközött... :)) 

3 komment

Happy dog

2012.03.01. 12:44 :: Gem121

 Háhá, elképzelem az engem olvasó csekély értelmiség arcát, amikor ezt a címet megláttátok... :D :D :D

Na, nyugi, no para, no dog. 

De még mielőtt dogoznánk, mesélek valamit.

Reggel csekkoltam az emailjeimet és elidőztem picit felettük. Egyrészt, mert válságos lelkiállapotomra való tekintettel egy régi jó ismerős vicces képek tucatjait dobta át, hogy röhögjek kicsit, másrészt mert megérintett korunk női fogyasztói társadalmának két nagy problémája: a szex és a fogyókúra.

Az urakat, ha vannak, most megkérném, hogy inkább olvassanak valami régi bejegyzést az archívumból, nehogy megbántsam érzékeny lelkületüket.

Hölgyeim, nőcik, csajok, bigék, hozzátok fordulok. Most pont nektek magyarázzam, hogy a szex és a kaja mennyire összefügg? Mindkettő a pasikról szól, ez több mint nyilvánvaló. Ha van pasink, akkor azért fogyózunk, hogy tetszünk neki. Ha nincs, akkor azért, hogy legyen. Ez így alapból kizárja a zabálást, marad a decens salátacsipegetés, az energiaital, hogy ne ájuljunk be meetingen az asztal alá, idegeseknek almaevés és cigizés, nyugisabbaknak rágózás. 

Na de vissza a fősodorba, az emailekhez.

Az első email csodás fogyókúrát hírdet, nem kell sem tornázni, sem diétázni, eheted a csokitortát, zsírszalonnát, amit akarsz, mégis fogyni fogsz. Méghozzá a problémás helyekről. Hogy hogyan? Önszuggeszcióval. Bezony. Az elme hatalmával. Nincs más dolgod, mint 19.900 Ft-os bevezető áron megrendelni azt a csodás kiadványt, amely leírja a reggeli és esti ima szent szövegét, melyet el kell mormolni 3x a reggeli fogmosás, 3x az esti közben. A hatás garantált, havi 6 kg-tól szabadulhat meg mindenki, aki fejet hajt a hit ereje előtt. -- Email törölve.

Következő: térjünk vissza őseink diétájához, hiszen az őskorban még nem volt sem narancsbőr, sem megereszkedett mell, de még csak túlsúly sem. Ennek oka még véletlenül sem az életmódban, hanem a speciális étrendben keresendő. Nosza, együnk mammutburgert. A cégtől jutányos áron (napi 4-5 ezer ft)-ért meg lehet rendelni az őskori, paleotikus szilváslepényt és karfiollevest. Halleluja. --- Email törölve.

Aztán: A harmadik csodakúra: diéta koffein nélkül. Mivaaaan?! Ezek hülyék???? Hát mégis mitől fogok talpon maradni, bakker?! Az oké, hogy nem eszem, de hogy még ne is ihassak?! Idióták. --- Email törölve.

És akkor jöjjön a szex:

Első: Közelítsük meg tudományos alapon a G-pontot és a női orgazmust. Na jó. Én vizuális típus vagyok, most behalluztam ide egy tucat fehérköpenyes, vénséges professzort, akik szakállukat tekergetve elmélkednek a G-pontról. Brrrr..... Ebből így nem lesz orgazmus. 
A kreatív marketing csodát ígér: vegyem meg a 400 oldalas könyvet, melyekben képekkel is illusztrálják, hogyan kell a G-csúcsot megjárni, ami nem hiányozhat egyetlen nő élményei közül sem, márpedig a statisztikák szerint (ezeket kik írják???) most a nőcikék 60% lemarad a gyönyörről. Kár értük. --- Email delete.

És a másik, hála a személytelen emailszóró gépnek: Növelje péniszét napi 2 cm-el! - Ééééén? Oszt' mibő' növesszem? Idióták. Persze azért beleolvastam, naná. Masszázs kell neki, meg inni kell vmi löttyöt, amitől az ember lehet, hogy zöldet fog pisilni, de a f*rka is megnő. Hát ez jó. A pasik nem normálisak. Mit csinálnak egy 30 napos kúra után? Gúzsba kötik magukat a brével? LOL --- Email törölve.

Na, tessék, mennyi időt elpazaroltam ilyen marhaságokra, és a happy dog-ig meg nem jutottam el. Bocsika. Marad holnapra. 
Addig is puszi mindenkinek!! :) 

 

8 komment

Megújulva, felpörögve

2012.02.23. 11:46 :: Gem121

 Sziasztok! 

Ma roppant kreatív hangulatban voltam, így új arculatot adtam a Kispöcs-blognak, mellyel jelképesen jelezni kívánom, hogy túlnőttünk az eredeti témán és már nem csak és kizárólag Kispöccsel (aka Szotyival) kapcsolatos gondolatok és események megosztására szeretném használni az oldalt, hanem azon keresztül szűkebb-tágasabb spektrumú betekintést kaphattok mindennapjainkba. 

Nyilván lesznek egy csomóan, akiket ez egyáltalán nem érdekel, nekik vígasztalásul azt tudom mondani, hogy cicás sztorik ezután is lesznek, hiszen lassan én is belátom, hogy macska nélkül élni elég unalmas. Lehet, hogy le kellene cserélnem a fejszöveget is???? :D 

Tegnap azt ígértem, ma nyulazni fogok, hát legyen is így. Miután egy, azaz egyetlen egy átokverte nappal az előtt, hogy Szotyi hazavándorolt volna - önkéntes, egy hetes száműzetéséből -, beígértem a gyereknek, hogy kap egy törpenyulat, így nem volt mit tenni, hazahoztuk Tigrist, a lógófülűt. A nyúl roppant helyes, mármint ahhoz képest értem, hogy nyúl. Kicsit az a régi Photoshopos kép jut eszembe róla, ami a suliban volt kitűzve a faliújságra, és egy nyulat ábrázolt, amire ráapplikálták a tigris mintáit. Pont olyan volt, mint a mi Tigrisünk, leszámítva, hogy annak állt a füle, ennek meg nem. 

Miután Tigris berendezkedett, és nem kívántuk őt korlátozni a szabadságában, engedtük, hogy körülnézzen a lakásban, szemügyre véve a macskákat és minket is. Tigris köszönte szépen a lehetőséget, lazán billegtette a farkát és elindult körülnézni. Szotyi arisztokratikus megvetéssel konstatálta, hogy már megint nem bírtunk magunkkal és hazahurcoltunk valami biológiai szennyeződést. A hűtő tetejéről figyelte a nyulat, borostyánszín szemei összeszűkültek, bajsza meg-megremegett, de mást nem fűzött hozzá a nyúl érkezéséhez. Meghagyta az első kört a pórnépnek, alias Hógolyónak.

Talán emlékeztek rá, hogy Hógolyó nagyjából mindenben ellentéte Szotyinak, így természetben is: kedves, simulékony, alkalmazkodó, szívélyes. Előre is kocogott alvóhelyéről, hogy köszöntse a kis jövevényt. Megszimatolta, majd leheveredett mellé, hogy megszoptassa. Ismerve Hógolyó múltját (tavasszal a virághagymákat keltegette a teraszon) nem voltam meglepve, hogy feltörtek anyai ösztönei. A nyúl sem tűnt meglepettnek, körbeszimatolta a macskát, majd átugrotta. Hógolyónak cirka negyed óra volt feldolgozni ezt az eseményt, elképzelni nem tudta, mi történt. Tigris eközben befészkelte magát a tévé melletti komód mögé, útvonalát néhány száz elszórt nyúlbogyó jelezte. A Pasi felvont szemöldökkel figyelte a jelenséget, majd torkot köszörült. Vettem a jeleket és visszatoloncoltam a nyulat a gyerekszobába. Ezentúl Tigris csak Pasi távollétében cirkulálhatott a lakásban. 

Tigris és Hógolyó gyorsan megtalálták a közös hangot, néhány nap elteltével Hógolyót tiszteletbeli nyúllá avattuk, amikor megláttuk, hogyan próbálja utánozni Tigris ugrándozását. A címet visszavonhatatlanul akkor kapta meg, amikor együtt eszegette a nyár illatú rétiszénát a fülessel. Macskánk visszavonhatatlanul azonosult eddig elnyomott nyúl-identitásával és néhány hétig ez a rögeszme fárasztotta neuronjait. Mindez úgy november körül volt. Azóta Hógolyó már ismét macskakaját eszik és általában csak heti 1-2 alkalommal keresi fel nyúl pajtását egy kis közös füvezésre. 

Történt azonban, hogy decemberben elég sokat jártunk a közeli bevásárlóközpontba, holmi karácsonyi nagybevásárlásokat megejteni, ezért több alkalommal elsétáltunk az állatkereskedés előtt, ahonnan Tigris is származott. Természetesen soha nem felejtettük el megszemlélni a kirakatban lévő újabb és újabb kisnyulakat, és ezen tettünket mindig megelőzte, valamint kísérte a következetesen hajtogatott "nem veszünk több nyulat" mondat is. Így aztán a kiskorú is elfogadta lassan, hogy bármennyire is szeretne kisnyuszikat otthon, erre még várnia kell néhány évet. Mondjuk amíg elköltözik. Az már csak 15-20 év. Én sem csábultam el. Na jó, egy kicsit. Egyszer bementem, amikor egyedül voltam, és megszemléltem közelről egy kicsi, fekete, nagyon szőrös nyuszit. Ennivalóan aranyos volt (itt most eszembe jutott a citromos nyúl receptem, de eskü, hogy nem szándékosan :D). Természetesen nem vettem meg, elvégre következetes, kitartó, állhatatos, stb vagyok ugyebár. Azért azt megnézettem, hogy milyen nemű. Fiú. Szóval passzolna Tigriske mellé. Nem baj, nem veszünk több nyulat.

Nem is vettünk. Mármint kollektive nem. Viszont karácsony után 1-2 nappal, amikor a Pasi csúnyán belegyalogolt a lelkembe valami tipikusan pasis beszólással, akkor eszébe jutott, miként áradoztam a babanyúl helyességéről neki. Békíteni kívánt, így hát fogta a gyereket, engem elküldött lazítani egy kis időre, mondván, hogy sokat dolgoztam a karácsonyi szupervacsin. Ez így is volt, úgyhogy nem gyanakodtam, egészen addig, amíg haza nem értek. A nyúllal. 

A szóbanforgó állatka kényelmesen el tudott nyújtózni a tenyeremben, fülei bársonyosan lapultak hátára, picike orrával óvatosan szimatolta meg ujjaim, szőre bohókásan kócos volt. Szerelem volt második látásra. A Pasi bocsánatot nyert, én meg egy nyulat. Elképzeltem, hogy nagyobb bűn esetén vajon milyen állatot hurcolt volna haza...

A kisnyúl természete egy szóval így írható le: bátor. De komolyan. Ezek ketten nem holmi gyáva nyulak. Teljes magabiztossággal közlekednek a macskák között, és még Szotyi sem tud mit kezdeni ekkora arccal. 

A boltos megesküdött rá, hogy a fekete nyuszi fiú, és mire megnő, nyugodtan csinálhat kisnyuszikat Tigrisünknek. Áldásom adtam a frigyre és a tavaszi szaporulatra. Azzal a feltétellel, hogy a boltos visszaveszi a kicsiket. Az üzlet megköttetett. A fekete nyúl neve Dzsingisz Kán lett, főleg harcias kis természete miatt. Mivel nagyon bátor volt, meg magányos is, így adta magát a gondolat, hogy eresszük őket össze Tigrissel, barátkozási célzattal. 

Kitettük őket a nappali kövére, ahol Tigris leplezetlen imádattal rajongta körbe az új nyulat. A kicsike örült a társaságnak, és nem telt el néhány perc, már együtt rágták a vezetékeket. Miután megvontam tőlük a netkábelt és a tévé vezetékét, egymással kezdtek foglalkozni: helyesen körbeugrálták egymást, bolondoztak. Boldogság volt látni is őket. 

A következő pillanatra viszont sokminden jellemző volt, csak boldogság nem. Döbbenten álltunk a Pasival és köpni-nyelni sem tudtunk. Azt láttuk ugyanis, hogy Tigris elölről-hátulról meghágja csóró kis nyulamat, a fajra jellemző heves csípőmozgással, amitől még Enrique Iglesias is sárgulna... Dzsingisz Kán pedig mindezt üveges szemekkel hagyta, nem mozdult. 

Én ocsúdtam először:

- Bakker, megerőszakolta a nyulamat ez az állat! - kiáltottam, majd a Pasira meredtem - Csinálj valamit! Anális erőszak történt! 

A Pasi a maga részéről diszkréten röhögött. Istenem, férfiak... Végül aztán lekapta Tigrist Dzsingisz Kán hátáról és bevitte a ketrecébe. Én ezalatt letérdeltem szegény kis meggyalázott nyulamhoz, együttérzően duruzsoltam neki, majd felemeltem a földről. Ekkor ért a második sokk... kezem valami ragacsos anyaghoz ért, de már a Pasi hangja is utolért: 

- Aztakurva! Drága, azt hiszem Tigris most dugta meg a nyuladat! Úgy értem... ebből kijött valami... és nagyon meg is van duzzadva a....
- Ne a gyerek előtt! - sikoltottam, egyrészt, mert a kiskorú ott állt és érdeklődve szemlélte a nyulakat, másrészt, mert sokmindenre vágytam az év utolsó napján, de a nyúlszex live nem volt ezek között. 

Nos. A további események hosszas részletezése helyett legyen annyi elég, hogy a boltos benézte: Tigris fiú volt. Dzsingisz Kán meg lány. Ráadásul kiskorú. 

A halmazati bűncselekmény (deflorálás, szexerőszak, liliomtiprás, stb) után szigorú eltiltás következett, és heves imádkozás, hogy Dzsini (névrövidítés azonnal) túl fiatal legyen még a fészakaljnyi kisnyúl kikeltéséhez. 
Imáink meghallgattattak. Nem lettek utódok. Lett viszont fojtott hangú beszélgetés a boltossal. De erről majd next time. :) 

3 komment

We are back :)

2012.02.22. 09:34 :: Gem121

Átolvastam a blogot valamelyik nap és kicsit szégyenkezve, kicsit vigyorogva vettem tudomásul, hogy már tavaly is folyton rugdosni kellett engem ahhoz, hogy újabb poszt jelenjen meg, és minden alkalmat mentegetőzéssel kezdtem. Úgyhogy ez most elmarad. :) 

Üdv mindenkinek, aki még nem törötle a linket a kedvencek közül.

Az elmúlt közel egy évben nem történt semmi különös, nem maradtatok le semmiről. :D :D 

A macskák megvannak, béke és nyugalom van köztük. Szotyi továbbra is felmászkál a tetőre, legutóbbi kitérője cirka 1 hétig tartott. A gyermek már lemondott róla, én sem reménykedtem hazatértében, elkönyveltem, hogy a cinyó független jellem és mint ilyen, nem tűri a családosdit. Főleg, mióta a Pasi is becuccolt, aki mellesleg macskallergiás és még kutyája is van. A kutya egyébként nem költözött vele, nyugi. :) Még. 

Egy hét után Szotyi lazán hazatért, mintha mi sem történt volna, tökéletesen időzítve. Előtte egy nappal ígértem ugyanis be a törpenyulat a gyerkőcnek, ha már egyetlen "tesókája" disszidált köreinkből. A helyzet patt volt, én meg dühös. Szotyira. Magamra. És főleg a tényre, ami így már elkerülhetetlennek tűnt: törpenyulat veszünk. 

A téma nem is váratott sokáig magára, lévén közel az állatbolt, így két nappal később hazavittem egy 1,5x1.5 méteres nyúlpalotát (ez nem ketrec, bazzeg), tömérdek tálat, itatót, szárított répapelyhet, aszalt borsóhüvelyt, gyógynövényes rétiszénát, válogatott-szelektált faforgácsot, téli és nyári magkeveréket, pirított mogyorót, aszalt banánt. Merthogy ez mind kell. Létszükség. A gyermek keze sem volt üres. Ott figyelt benne Tigris. Nem a bengáli, vagy szibériai fajta, hanem egy tenyérnyi méretű, barna alapon fekete csíkos, lógó fülű törpenyúl. Közepesen biztosan lány, legalábbis a boltos esküdözött rá, de mint tudjuk, nálunk semmire sincs garancia. Szkeptikusan fogadtam magyarázatát a kör és ovális alakú nyúl nemi szervekről (nem hiszem el, hogy idáig süllyedtem...), majd vállat vontam, elvégre úgyis mindegy, fiú-e vagy lány, nem lesz több nyulunk.

Talán joggal ismerős ez a kijelentés valahonnan. Japp, bingó. Dzsiniről holnap mesélek... :D :D :D 

3 komment

Mindennapok

2011.02.26. 11:47 :: Gem121

 Sziasztok!


Jelentem, a legutóbbi bejelentkezésem óta a macskalétszám nem nőtt nálunk, igaz, nem is csökkent. Mondhatni stagnál, hiszen lezárult az összecsiszolódás időszaka, Hógolyó beintegrálódott kis családunk soraiba.

Egyúttal megállapítottam azt is, hogy tudatos választással sem lehetett volna két ennyire különböző macskát összeszedni. Nem csak külsőleg, de karakterükben is ég és föld a két cinyó. Szotyi sportos, atletikus, kalandvágyó (ugye emlékeztek még a tetőlátogatásaira? :D), rafinált és életrevaló macska. Jéé, ez úgy hangzott, mintha kedvelném… :D  
Ezzel szemben Hógolyót semmi nem hozza ki a sodrából (na jó, a Pasi egyből ráérzett arra az egy dologra, amivel kiboríthatja, de erről majd később), egyedüli és legfőbb élvezet a kanapén alvás és az evés. Mozgást csak a tévében szeret nézni, távoli rokonait, a nagymacskákat bámulja nagy odaadással vadászás közben.  A tévé magasabbra helyezésével sikerült elérni azt is, hogy már ne akarjon fejjel előre bemászni az LCD-be, hogy szorosabbra fonja a rokoni szálakat. Hiába, apró kis sikerélmények aranyozzák be napjainkat.

Szotyi kezdeti sötétfekete gyűlöletét előbb semlegesség, majd némi visszafogott szimpátia váltotta fel. Gyengébb pillanataiban úgy tűnik, kedveli a jövevényt, habár erős a gyanúm, hogy hamar elkészült Hógolyó IQ-tesztjével, és miután az negatív lett, kényét-kedvét leli a kis csökött szadizásában. Őszintén szólva mondjuk ezt nem csodálom. A macskaajtó használatát Hógolyó 3 hét alatt sajátította el. De csak kifelé. Visszafele is használni újabb két hetet vett igénybe. Csak összehasonlításképpen: Szotyi 5 perc alatt perfekt volt a  használatából, sőt, most már akkor is kinyitja, ha a biztonsági zárat is ráhajtom. De ő nem hülye. Csak dilis. J

Legutóbb azon kaptam rajta, hogy a teraszkorláton ülve agitálja Hógolyót, hogy ugorjon fel mellé. Tökéletesen láttam a szemében azt is, hogy amint a fekete mellé huppanna, Szotyikám azzal a lendülettel lökné le a másodikról, csak hogy elsikálja a konkurencia-problémát. Hógolyó viszont nem huppan sehova. Atletikussága kimerül abban, hogy a székre is csak nekifutásból tud felugrani.

Őszintén megvallva tényleg nem sok vizet zavar, leszámítva a szőrhullását. Lövésem sincs, hogy honnan van ez a rengeteg fekete szőr, ami mintha csomókban hullana róla. Heti átlag két porszívótartálynyi szőrt összeszedek utána, amiből vígan fel lehetne bundázni egy másik macskát is, de neki még mindig indokolatlanul sok szőre van. Ráadásul milyen elcsellózott dolog már télvíz idején vedleni?? Mi lesz itt tavasszal? Kopaszra vedli majd magát?? Kész agyhalál. Kiborít ez a kurva sok szőr. Szotyiról alig potyog ez-az. Az is inkább cserépdarab meg kavics a tetőről, nem prém.

Apropó, szőr. Szerintem Szotyit is idegesíti ez a nagy bunda Hógolyón, mert tisztességesen még nyakon sem tudja ragadni a bírkózásaik során. Sőt, többször láttam, hogy egy jobb kis harapdálós fetrengés után csóró Szotyi próbálja felköhögni a torkába tapadt félmacskányi szőrt. Gondolkoztam rajta, hogy megtanítom köpni.

Hógolyó amúgy nagyon kényes a szőrére. Naphosszat nyalogatja, rendezgeti, piperézik vele. Eleinte felvont szemöldökkel szemléltem órákig tartó szépítkezéseit és kiborulásait, amik az ébredést kísérték, hiszen valamelyik oldalán tuti összekuszálódtak a katonás rendbe igazított szőrszálak, de aztán elkönyveltem ezt az ő privát hülyeségének. Mindünknek van ilyesmi, fátylat rá.
Egy kellemes estén, amikor édeskettesben filmeztünk a Pasival a kanapén, Hógolyó kecsesen felugrott mellénk (értsd: nem kellett kínkeservesen és vérciki módon megkapaszkodnia az ülőgarnitúra karfáján a körmeivel, hogy aztán felhúzza magát, hanem relative simán vette a 40centis magasságot…), és iszonyatos hangerejű dorombolásba kezdett.

A Pasi ezt a maga módján reagálta le: felhangosította a tévét, bohóságokat súgott a fülembe és alighanem tovább is ment volna, ha Hógolyó nem dönt úgy, hogy köztünk telepedik le és itt fog aludni. Majd. Előbb még mosakszik, fésülködik dorombol egy szűk órácskát, ha nem bánjuk. Kristálytisztán érzékeltem, hogy a Pasi legszívesebben felrúgta volna a Holdra a cinyót (amúgy sem szívleli „Fakockát”, az ugyanis nem elég komplikált lélek ahhoz, hogy felkeltse Életem Értelmének érdeklődését), de tagadhatatlanul sokat nőtt a szememben, amikor az űrtúráztatás helyett mély levegőt vett és lustán simogatni kezdte a négylábút. Kis idő múlva tűnt csak fel, hogy olyannyira lelkesen simogatja, hogy nem csak szálirányban húzta végig a macskán a kezét, hanem visszafelé is. Oda-vissza. Hógolyó előbb abbahagyta a dorombolást, majd idegösszeroppanást kapott. Minden „oda” mozdulat alatt pánikszerűen igyekezett a szőreit fixálni (jobb híján a nyálával), amiket viszont elkerülhetetlenül égnek meresztett a következő „vissza” mozdulat.
A Pasi taktikája nem volt rossz, de nem számolt azzal, hogy Hógolyó tényleg nem egy IQ bajnok. Míg Szotyi a második mozdulatnál tőből letépte volna az őt vegzáló karját és azt megvetően a lábai elé köpte volna, Hógolyó csupán zaklatott pislogásig és zavart szőrnyalogatásig jutott, képtelen lévén felfogni, hogy hogyan kuszálódhatnak újra és újra össze a szőrszálai. A Pasi előbb vigyorgott, majd röhögött. Megvontam tőle a macskát, áttelepítettem a négylábút az egyik fotelbe, ahol kedvére befejezhette a prémápolást, majd kimerültem álomba zuhant.

Hógolyó agykapacitását véleményem szerint teljesen leköti, hogy emlékezetében tartsa azt a 4 élőlényt, akiket rendszeresen lát. A gyereket és engem stabilan felismer bármikor, ahogy Szotyit is. A Pasival már nehezebb a helyzet, lévén, hogy ő kevesebb időt tölt velünk, ezért minden hazaérkezése felér egy új ismerkedéssel Hógolyó részéről. Szerencsére könnyen barátkozó fajták mindketten. J

Pont amiatt, hogy az a 4-5 szál neuron, amit Hógolyó stabilan használ, egyszerre felelős a vegetatív létszükségletek kielégítéséért és a szociális kapcsolatokért, nem sok jut más, egyébként praktikus alkalmazások futtatására.
Például a mai napig gondot okoz szegénykének a lakás alaprajzának memorizálása. Amikor átlag heti 2 alkalommal eltéved a folyosón (ami cirka 6 méter hosszú és egy kb 30 fokos hajlást leszámítva szögegyenes), és kétségbeesett nyávogással kér segítséget, egy kész tanulmány Szotyi feje. Látom rajta, hogy nem érti, hogy ez a külsőleg macskának tűnő izémicsoda hogy lehet agyilag ennyire elmaradott.

Hógolyó viszont stabilan tartja ezt a szintet, előrelépést egyelőre nem tudtunk észlelni nála. Igyekszem azzal mentegetni, hogy alighanem a poszttraumás stressz miatt ennyire korlátozottak szegénykének a képességei, de a Pasi ilyenkor csak elnéző mosollyal néz rám és közli a valóságot: „Nem, Drágám. Egyszerűen csak tök hülye. De nem baj, mi így szeretjük.” J

 

Várjál, meghallgatom a szívverésedet, az roppant fontos! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most akkor játszunk, vagy nem?

 

 Mit csinálsz?? - Kitapogatom, hogy beleettél-e a kajámba éjszaka.

 

 Tudtam, tudtam, hogy belezabáltál, te szenya! Most véged!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nahát, tök érdekes hangok vannak bent! 

Megigazítsam a lábaidat? Kicsit kuszák. ---- Hagyjááááááááááál mááááááááár! 

 

 

 Már megint összekócolt... 

 

 

Szotyoládé:

 

 

Hógolyó duzzog:

 

 

Együtt a kanapén:

 

 

Jól van, segítek. Tudom, hogy a fejed tetejét meg a füleidet képtelen vagy normálisan megmosni... 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sweet dreams. :)

 

 

Gyerekülés. Vagy inkább macskahordozó?

 

 

15 komment

Hógolyózás...

2011.02.06. 18:55 :: Gem121

 Sziasztok! 


A legutóbbi alkalommal ott hagytam abba, hogy restancia-beszámolás jelleggel összefoglaltam 1-2 hónap eseményeit Szotyi életében. 
Most viszont szeretnék visszatérni az eredeti kerékvágásba és részletesebben beszámolni egy-egy eseményről. Főleg erről. Mert ez több szempontból is különleges...
 

Karácsony előtt voltunk egy bő héttel, odakint repkedtek a mínusz 10-15 fokok, a lakásban viszont már karácsonyi fények-díszek csillogtak, mézeskalács-illat terjengett a levegőben, meleg tea gőzölgött az asztalon, a kiskorút és engem áthatott az ünnep varázsa. Szívünkben szeretet, lelkünkben béke, ágyunkban Szotyi honolt. (nem a hálószobában. az továbbra is tabu)

Szotyiról lekerült a ráapplikált körgallér, hasán a szőr már pelyhedzett újra és kedélye is jó volt. Azóta, hogy egy másik lakásba tévedt be az egyik tető-kalandtúrája során, sokkal kevésbé vonzotta a magaslati levegő és alig-alig ment fel a tetőre. 

Eme békés, idilli hangulatot állította feje tetejére az eseménysorozat, ami egy átlagosnak tűnő napon indult. Boltba mentünk ugyanis, gyerkőc és én. Közben beszélgettünk, élveztük a hóesést (akkorra már volt kb 20-25 centi és szakadatlanul esett), és a karácsonyt tervezgettük, amikor megláttuk, hogy a szomszédunk havat lapátol. Jó, én is tudom, hogy ez így önmagában még nem tűnik akkora katasztrófának, főleg lábszárközépig érő hó esetén, de jelen esetben nem maga a cselekvés, hanem annak módja vonta magára figyelmünket. Emberünk ugyanis céltudatosan egy macskára dobálta a havat. Egy macskára, aki ott ült a hóban koromfeketén és hatalmas, sárga szemeit ránk függesztve tűrte, hogy több lapátnyi hó zuhanjon a nyakába. 
 

A humanoidnak született, de menetközben valahol elkorcsosult szomszéd érdeklődő kérdésemre (mi a viharért építesz hómacskát, ember?!) felvilágosított, hogy az ő kedves szomszédai hagyták rá "ezt a dögöt", meg kétheti kaját hozzá, hogy gondoskodjon róla, amíg kitart az élelem, ők ugyanis elköltöznek és nem vihetik magukkal. 
Itt hörrentem először, alapból is szociálisan érzékeny lévén, nemhogy még karácsonykor... 
Második döbbenetem akkor ért, mikor a jó ember köpött egyet és folytatta: "a táp e'fogyott, én meg kizártam a fáskamrábú a dögöt, oszt mennyen a dógára. maj' lesz vele valami" - azzal tisztelete jeléül újabb adag havat lapátolt a továbbra is ott ülő, csuromhavas jószágra, aki egyre jobban hasonlított egy lavinakatasztrófa túlélőjéhez. 

Kézen fogtam a gyereket, aki hatalmas, könnyes szemmel kezdett könyörögni, hogy vigyük haza a lelencest. Határozottan nemet mondtam. Kb 200 alkalommal, pontosan tudva, hogy nem vagyunk berendezkedve két macskára és amúgy sem az a dolgok megoldása, hogy hazaviszünk minden kóbor macskát. Nagyon meggyőző voltam, és ígéretet tettem, hogy este viszünk neki le enni, meg egy dobozt, amiben meghúzhatja magát éjszakára. A gyerek elcsendesedett, engem meg tovább kísértettek azok a sárga szemek... 

Este levittük a kaját, de a macska nem volt ott. Ez lehetett volna jó jel is, meg rossz is, attól függően, honnan nézzük. Bíztam benne, hogy valaki hazavitte és befogadta. Annál is inkább, mert aznap éjszakára -15 fokot jósoltak az okosak. 
Nos, reggel kiderült, hogy nem vitte haza senki. Megint ott ült a járdán, a régi házuk előtt és várt. Nem tudom mire. Illetve nem szívesen gondoltam bele. Mert ha megtettem, egyetemes szégyenérzet vett erőt rajtam, egyszerre szégyenkezve a gazdái miatt, akik képesek voltak így hátrahagyni, és igen, nem kevés lelkiismeret-furdalás is dolgozott bennem, hiszen tudtam jól, hogy ahol egy macska elfér, ott kettő is megvan. 

Délutánra újabb havazás érkezett, a gyerek meg nagymamázott éppen, amikor megszületett a döntés. Fogtam Szotyi pink szállítóketrecét, kibéleltem egy paplanhuzattal, hótaposót, sapkasálat húztam és elindultam. A fekete ott volt, ahol eddig. Ült a járdaszélen és várt, közben valószínűtlenül sárga szemeivel méregetett minden emberszabásút, aki a közelébe ment. Engem is megvizsgált, tekintete mintha az agyam mélyére hatolt volna. Esze ágában nem volt elfutni, vagy elhúzódni. Méltóságteljesen hagyta, hogy megérintsem jéghideg bundáját és tartózkodóan dorombolni kezdett. 
Betettem a ketrecbe és elindultam az állatorvoshoz vele. 

Hamarosan volt min rágódnom, hiszen a doki megállapította, hogy a cicalány megközelítőleg egyidős lehet Szotyival, egészen biztosan nem sima házi macska, hanem legalább fele-, de inkább 2/3 részben brit és markáns fajtajegyeket hordoz, úgy mint gömbölyű fej, hájdepó a hasán, dús-tömött szőrzet, rövid, tömzsi test és végtagok. Az egész macska úgy nézett ki, mint egy gombóc. 
Túlestünk egy oltáson, féregtelenítésen és bolhamentesítő cseppek nyakra adagolásán is, és mire észbe kaptam, már otthon is voltam egy hangosan doromboló, kíváncsian nézelődő fekete problémahalmazzal. 

Nos, ha azt hittem, hogy a dolog nehezén, a döntés meghozatalán túl vagyok, akkor nagyon tévedtem..
Kihagytam a számításból ugyanis azt az aprócska tényt, hogy Szotyi soha az életben nem érintkezett más macskákkal, és még ha meg is tette volna, akkor sem vált ki belőle eksztázist, hogy hazahurcolok egy másik négylábút. 

Mélységes utálattal kezelte az újdonsült jövevényt, köpött, fújt, morgott rá, rám pedig olyan gyűlölettel nézett, hogy nem győztem bocsánatát kérni és keresni. 
A legfinomabb falatokat tettem elé, de rá sem bagózott. Annál zabosabb lett viszont, amikor Hógolyó (ez lett cinyó 2.0 neve) belezabált a kajájába. 
Játszani próbáltam Szotyival, de ő az első ilyen kísérletemnél teljes erejéből végigkarmolta a karomat, feltépve a bőrömet cirka 6-8 centi hosszan, fél centi mélyen. Dőlt a vér, fújtak a macskák, tetőfokára hágott a gyűlölet. 

Szotyi naphosszat le-föl mászkált a lakásban, magában morogva, ránk sem pillantva, nem lehetett szólni hozzá, durván elutasított minden közeledési kísérletet és biztosra vettem, hogy soha az életben nem fog kontaktust teremteni velünk. 
Hógolyó ezzel szemben nem tudta, hova legyen nagy boldogságában. Napok óta először tele volt a hasa, meleg, száraz helyen volt, simogatták és gondoskodtak róla, ezért esténként mellém települt a fotelbe, mancsát a karomra tette, mélyen a szemembe nézett és hangosan, engem bámulva dorombolt. Nem vagyok hozzászokva az ilyen nyíltszíni imádathoz, ezért igyekeztem biztosítani róla, hogy mindez tényleg szükségtelen és nem fogom visszatenni az utcára.

Napok teltek el, mire Szotyi lassan megenyhült és már nem duzzogott egész nap, de karácsonyra sikerült elásni a csatabárdot és egy kevés közös játék is összejött a cinyók között. 

Úgyhogy most 2 macskánk van. 
Nem, nem lesz több.
Mondom nem.
Létszámstop van. 

 

Belezabálsz a kajámba, te semmirekellő... a lelked is olyan sötét lehet, mint a bundád... teee.... macskák szégyene.... 

 

 

 Bakker, még jó, hogy nem tudsz ilyen magasra ugrani... Itt legalább nyugtom van tőled...

 

 

 

A betolakodó: 

 

Karácsonyi ajándék: 

 

 

 

Cicák a fa alatt: 

 

Az első közös játék:

 

 

 

Ezmiez? 

 

Hógolyó:

 

 

9 komment

Restancia-beszámolók :)

2011.01.19. 12:05 :: Gem121

 Sziasztok Mindenki, szia kedves penna! :) 

Köszönöm a rugdosást, nekem úgy látszik, kell az, hogy noszogassatok kicsit, ami talán nem a legjobb vonás, de cserébe működik. :$

Szotyi továbbra is jól van, rengeteg minden történt vele-velünk, ezek közül gyorsan szemezgetek kicsit: 

Október végén sor került a nagy ivartalanító-műtétre, amiből a macskára való tekintettel nem akartam valóságsót csinálni, holott, így utólag visszagondolva nem is lett volna rossz ötlet megszavaztatni a blog-olvasókat, hogy milyen színű nyakgallérban pompázzon a cinyóka. 
Természetesen agyonaggódtam a műtétet, szívem választottja nem győzött nyugtatgatni, aztán kiderült, hogy túlélésből jelesre vizsgázott a pasas: inkább nem szólt hozzám fél napig, mivel mindaddig, amíg meg nem kaptam a megnyugtató telefont a dokitól, hogy Szotyi felébredt és minden oké, nem igazán voltam emberbarát hangulatban. 

Igen, bevallom nőiesen: rettegtem attól, hogy valami gond lesz és nem ébred fel a cica. Természetesen nem azért, mert annyira féltettem volna, ááááá, nem. A gyerek miatt. Merthogy az ő macskája, világos?! :D

A műtét rendben lement, picike vágás, hatalmas körgallér, álmos szemek, kopasz has. Imádtam az istenadta négylábút, amikor hazahoztam. :) Ezúton is örök hála az állatorvos teamnek, akik nem adták addig haza, amíg teljesen magához nem tért, így megkíméltek attól, hogy nekem kelljen végignéznem, amint lefejeli az összes falat kábult-éledezésében. :)

Háztáji cirmoshoz méltóan Szotyi jól viselte a megpróbáltatásokat, pár hét alatt teljesen rendbe jött, kinőtt a szőre és már a második héten leapplikálta magáról a körgallért. Onnantól kezdve már nem aggódtam érte nagyon. :) Az egyetlen problémát az okozta, hogy kétszer beszorult a macskaajtóba, amin a pasi röhögött, én meg szentségeltem. :D Végül kiszabadítottuk, és pár hétig abban a kegyben részesült, hogy nyitottuk-csuktuk számára az ajtót. Tökéletesen természetesnek vette, hogy folyamatosan lesi valaki a kegyeit. Azt a tekintetet leírni nem lehet, amivel végigmért, amikor már nem volt rajta a gallér és intettem neki, hogy nosza, menjen, használja újra sk a macskaajtót. Évezredekre elegendő megvetés és utálat szakadt a nyakamba. :D 

Aztán ez is elmúlt, tengettük tovább a hétköznapokat csendesen. Szotyi kreatív cicaként remek játékokat talált ki - többnyire a saját szórakoztatására. Ezek közül a legmaradandóbb az volt, amikor egy nap gyanútlanul hazaérkeztem, ő pedig a hűtő tetején lapult. Erről én mit sem sejtettem, így kis híján azonnali, kétoldali szívinfarktust kaptam, amikor hátulról rám vetette magát, egyenesen a nyakamba, majd röhögve elfutott. Tényleg röhögött, esküszöm. Még hallottam is. :D Szemétláda. 

A másik pompás játék a bújócska. Mivel az újságtartóba már nem fér be, ezért előszeretettel rejtőzik el a nyitva felejtett mikróban. Kész mázli, hogy még nem csuktam rá az ajtót egyszer sem és indítottam be az olvasztás programot. :D 

A tetőnmászkálás továbbra is imádott tevékenysége, ennek levét sikerült még novemberben meginnunk, amikor is Szotyi elveszett. Nem viccelek, egy este kiment pisilni a teraszra, elindult a szokásos esti körsétájára a tetőn, majd nem jött haza. Sem éjjel, sem másnap reggel, sem napközben. 
Természetesen a kiskorú gyerek könnyekben tört ki, én gondolatban ezerszer kitekertem a macska nyakát, mindenfélét gondoltam róla, olyanokat is, amikre nem vagyok büszke. Aztán átmentem tevékenybe, szórólapokat nyomtattam, bevetettem az összes lehetséges megvesztegetési-motivációs eszközt: Szotyi fotó, "kisgazdi hazavárja", magas jutalom. Elmentünk a gyerkőccel, kiragasztgattuk őket és vártunk.

Nem kellett túl sokáig várni, hamarosan csengeni kezdett a mobil, egy kedves hölgy volt, aki látta a szórólapot és azt ugyan nem tudja, hogy a mi macskánk hol van, de szívesen nekünk adja a sajátját. Bazzeg. Az is egy kedves, jóravaló macska lehet. :D:D
Köszöntem szépen az ajánlatot, meghatódva, de határozottan utasítottam el, mondván, nekünk Szotyi kell és csakis ő. 

Jött még pár telefon, érdekes módon a többség érdeklődve, hogy mikor, merre kerestük, felajánlások családi házban lakóktól, hogy menjünk nyugodtan be hozzájuk, onnan is cicceghetünk, szétnézhetünk. Eleinte megütközve, később komolyan meghatódva fogadtam a hívásokat. Ismeretlenek akartak segíteni, ki-ki a maga módján. Ezúton is köszönet nekik!! :) 

Végül befutott AZ a hívás. Megvan Szotyi, mindössze két házzal arrébb. A hülye répa ugyanis a tetőn mászkálás nevű extrém sport űzése közben rossz tetőablakon mászott be. Gondolom agyi oxigénhiány miatt, a magaslat révén.
Robogtam át. A nő elmesélte, hogy hajnalban arra ébredt, hogy gyanús zajokat hall a nappaliból. Lévén, hogy egyedül él, kilopakodott reszkető inakkal, készen arra, hogy kérdőre vonja a betörőt, akire gyanakodott. Ezúton is külön köszönettel tartozom a Macskák Védőszentjének, hogy a spiné nem tartott otthon bézbólütőt...

Helyette lámpát kapcsolt és elhűlten szemlélte a nappali közepén rettegő, legalább olyan rémült macskát, aki ijedtében még egy ajándékcsomagot is hagyott neki a szőnyegen. (ugye milyen szépen fogalmazok? odaszart, na.) 

Mindezek utólagos megismerése közben a nő már-már terézanyai magasságokba emelkedett a szememben, ugyanis ha velem fordult volna elő hasonló, úgy vágtam volna ki a belibbenő idegen macskát a tetőablakon át, hogy Föld körüli pályára állt volna. Ő viszont nem. Helyette telefonált. Hálás, nagylelkű és bőkezű voltam. Ezenkívül meghagytam a számomat nála, ha Szotyi legközelebb is eltévedne a tetőn... :)

 

Cica-fürdés: 


 

A fotó, amit megismert az utca Szotyiról... :) 

 

Úgyis leszedem valahogy, vagy ne legyen a nevem Szotyoládé... 

 

 

 

 

 

Hogy akadna a torkán a falat annak, aki kitalálta ezt a turbánban-evést.... grrrr..... 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

17 komment

Ha a macska kicsi, akkor dögöljön meg?!

2010.10.12. 19:58 :: Gem121

A minap shoppingoltam, nagy és fényes bevásárlóközpontban tologattam a bevásárlókocsit, és azon fáradoztam, hogy feltöltsem háztartásom hiányos polcait és azzal a biztos tudattal hajthassam az elkövetkező 1 hónapban minden este álomra a fejemet, hogy jöhet meteoreső, vulkánkitörés, hegyomlás vagy lavina, hó és vízáradat avagy hurrikánhad, a szűk család túlélése biztosítva van jónéhány hétre. Ezen eszmefuttatásomat egy közeli jóbarátomnak is előadtam egyszer, midőn azt firtatta, hová utazom nomád túrára, hogy ennyi minden vásárolok össze. Amikor felhívtam figyelmét a ránk leselkedő, kiszámíthatatlan veszélyek sokaságára, az illető rámutatott, hogy városunkban még egy nyomorult domb sincs, nemhogy hegyek, amik leomolhatnak, kitörhetnek, behavazódhatnak.

Most is ez jutott eszembe, amikor pakolásztam. És mivel már Szotyi is a családhoz tartozik, neki is biztosítani kell a túlélést. Így aztán befordultam az állateledeles sorba, mivel a kis cinyóka a Whiskas Junior alutasakos kajákra esküszik (persze a rántott csirkecomb és a lekváros bukta után..).
Kerestem, kerestem a cuccot, de nem találtam sehol. Volt felnőttkaja, ezer féle, mindenféle konyhaséfek ajánlásával, tisztára nyalási garanciával, tengeri algákkal és kolibrifilével is, de a kölyökeledelek polca üresen állt.
WTF? ! – fogalmazódott meg bennem a kérdés: Ha a macska kicsi, akkor dögöljön éhen?! Miféle diszkrimináció ez, hogy nem lehet gyerekmacsek hamit kapni?! Hol egy eladó, hadd ölöm meg!!
Levadásztam egy eladót, és igyekeztem kulturált hangnemben érdeklődni tőle, hogy vajh’ miért nem találom sehol a kedvenc bárányos-nyulas-csirkés-borjús kombinációt az én kis drágámnak?! Jelen esetben a kulturált hangnem azt jelentette, hogy nem húztam a mosóporos vödröt azonnal a fejére, és nem spricceltem a mustárt a szemébe köszönés helyett. A nő unottan pillantott rám, csócsált egyet a rágóján, majd intett, hogy kövessem. Naná, hogy követtem. Le sem tudott volna rázni. Visszamentünk az állateledelekhez, ahol sikerült megállapítania, amit én már régen tudtam: elfogyott a kölyöktáp. Feszülten vártam, hogy miként orvosolja ezt, de a megoldás nem pont az volt, amit vártam: közölte, hogy vigyek másfélét, a macskának úgyis mindegy.
Hitetlenkedve néztem rá, miként marslakókra szokás. Honnan jött ez a bige és miért pont ide?! Vigyek másikat, merthogy mindegy? Miért, neki mindegy, hogy hamburgert etetek vele, ha egyszer vega? Hülye gyík.
Mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy Szotyi AZT az öntetet szereti és azokat az omlós, ízlésesen apró falatokat. Mégsem tehetek elé valami félbevágott disznót, hogy egye azt.. Szotyinak amúgy is megvannak a maga étkezési szokásai, miként minden valamirevaló élőlénynek. A teljesség igénye nélkül ebből néhány:
-          Halat csakis az akváriumból fogyaszt, minden más forrás bizonytalan. A lazacot amúgy sem szereti, ha már nyers hal, akkor az legyen pangasius. Filé.
-          Csirkét és egyéb kétlábúakat legjobban rántva szereti fogyasztani, esetleg pörköltnek. Köretként egy kevés tésztával, abból a csigás a kedvence. A nyers húst személyes sértésnek tekinti.
-          A felvágottak közül csak a párizsi és a sonkafélék mennek át a rostán, a virslit csak melegen fogyasztja.
-          Imádja a pizzát, kedvence a Négysajtos, csirkemell feltéttel.
-          A lekváros bukta továbbra is a kedvenc desszertje.
-          Esti-éjszakai közös sajtozásaink során legszívesebben a Mozzarella sajtot fogadja, de ha muszáj, akkor megeszi a trappistát is. Vékonyra szelve.
-          Kedvenc csemegéje a frissen fogott légy (ezt azért megfogja magának, nem én vadászok rájuk).
Talán mindebből már kiderül, hogy Szotyi nem eszik meg akármit, és nem lehet holmi „másféle” kaját elétenni, amivel az eladó próbálkozott. Így aztán mi sem természetesebb, hogy a bevásárlással végezve tettem egy röpke 20km-es kitérőt a legnagyobb állateledel-áruház felé, ahol bevásároltam a kis lila-ezüst tasakos kajákat, hogy Szotyika véletlenül se vesszen éhen a közeljövőben. :)
 
Most komolyan mondod, hogy nem voltál képes aszpikos-borjúmájas kaját hozni? De gááz...

 

Na jó, a sárgarépás csirkefalatok is megteszik. De csak tejszínes mártásban! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cica a tetőn:

 

 

Tappancsok az ablakon. Persze kívülről. Így izgalmasabb...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Asszem most bejövök kicsit. Kezd nagyon égetni a nap odakint... :)

 

6 komment

Tetőfokán az izgalom...

2010.09.28. 09:18 :: Gem121

Tudom, tudom, mondani sem kell, így is szégyellem magam nagyon, amiért ennyire elhanyagoltam a Kispöcs-blogot, de most megpróbálom behozni a lemaradást. :) 

Ha emlékeim nem csalnak (meg persze visszaolvastam, mert egyre szenilisebb vagyok), legutóbb a macskával történő lakásfestés megpróbáltatásaiból adtam ízelítőt, és említettem, hogy Szotyit kitelepítettük a nyári lakba, értsd: teraszra.

A teraszunkról sokáig nem igazán lehetett semmi jót mondani. Mondjuk rosszat sem. Egyszerűen csak volt, sima fehér korláttal, járólapokkal, nyáron ruhaszárítóval. Aztán a lakásszépítés keretében ide is eljutottunk, így születtek virágládáink, bennük pompázó virágokkal, nádszövet a korlátra, a természetesség és harmónia jegyében. Vittem ki egy széket is (reggeli-esti cigizésekhez), és a macska is kapott egy körömkoptató (szvsz élesítő, vérmesítő) lakosztályt, alul kis bélelt dobozzal, felül napozórésszel. Természetesen egyáltalán nem használja, de ez gondolom nem meglepetés senkinek...

Miután a teraszunk több mint lakájos lett, meggyőződésem volt, hogy Szotyi imádni fogja. Így is lett. Kitelepítettük a vécéjét is, majd a tálakat. Vettem neki egy két kilós kőtömbből faragott itatóstálat, egyrészt, mert illik a terasz hangulatához, másrészt, mert ezt nem tudja kiborítani és aztán vizesen ámokfutni a lakásban, harmadrészt pedig mert meggyőzött az állatboltos eladó, hogy nem élhet a macsek nélküle. Ha nem, hát nem. Naná, hogy megvettem. Megpróbált rábeszélni a macska wellness-vízre és a laktózmentes tejre is tejérzékeny macskáknak, de itt már erősen villogott a beépített vészjelzőm. Megalol. Wellness-víz, bakker. Ezek idióták. :D 

Vettünk macskaajtót is, szép kis fehéret, a biztonság (és a magánszféra) érdekében belülről zárhatót. Röpke három óra kellett csak a felszereléséhez, egy tucat csavar (a csomagoltakon kívül), egy kalapács, 4 ember és két üveg vodka. De kész lett, működik, Szotyi használja, halleluja, az élet szép. :) 

Mindezen beruházások, átalakítások és Szotyi-kényeztető intézkedések után sokáig abban a hitben voltam, hogy macskám komfortérzete növelhetetlen, csöpp kis lelke szárnyal a boldogságban. Ez a csodás, megnyugtató állapot eltartott vagy két napig is. Aztán egy napfényes reggelen, amikor is kimentem éledezni, meghűlt ereimben a vér. Egyetlen szőrös imádottam ugyanis félig kilógott az erkélykorlát alatt és onnan nézelődött lefelé, a belső udvarra. A másodikról. Mellőztem minden hangos szót, elfojtottam figyelmeztető sikolyomat, nehogy megijesszem a szerencsétlen agyalágyultat és az ijedtében katapultáljon az erkélyről. Helyette csendben mögé léptem, és elkaptam a hátsó lábait, visszarángatva őkelmét a légtérből. Lövése sem volt, mi bajom van, lesett rám nagy szemekkel, szerintem meg volt győződve róla, hogy nem vagyok normális. Centire hasonlókat gondoltam én is róla. Mit tudhat ő a tériszonyról?! Nem látott még egyetlen szétlapult macskát sem, vagy olyat, aki nyakát szegte volna a zuhanástól, így aztán aggodalmam is hidegen hagyta. Sértődötten bevonult a lakásba és nem vett rólam tudomást.
Délután megint kiengedtem, de szemmel tartottam. Kedvesen hempergett, élvezte a járólapok napmelegét, bájosan eljátszott a virágokkal, legyekre vadászgatott. Gondosan kerülte a terasz szélét és engem elöntött az anyai büszkeség: lám, sikerült megnevelni, megértette, hogy oda nem szabad mennie.
Aham.
Pár perccel később, amikor immáron megnyugodva kipillantottam rá, közel kerültem egy végzetes szívinfarktushoz. A nagyon eszement ugyanis ezúttal nem a terasz szélén kuporgott és lesett lefelé, nem. A korlát tetején trónolt, és nézegette az égen szálló galambokat, a fák leveleit, amint a szél mozgatja őket. Legalább öt évet öregedtem egyetlen pillanat alatt, és az adrenalin repített. Lekaptam a macskát a korlátról, és hangosan ismertettem az álláspontomat vele, miszerint nem normális, valamint hülye és felelőtlen, és ha még egyszer meglátom ott, kinyírom. Hunyorítva nézett, szemeiből sütött a megvetés és sértettség. Köpködve követelte, hogy azonnal tegyem le, majd miután ezt megtettem, farokfelvágva visszaugrott a korlátra, dacosan rám meresztette hatalmas szemeit, majd mielőtt még lekaphattam volna onnan, leugrott és egy köténycsellel beslisszolt a lakásba a lábaim között.
Khm. Amit ekkor mondtam, arra nem vagyok büszke... nem is idézném fel. A lényege talán annyi volt, hogy a macsek felmenőit összefüggésbe hoztam a legősibb női szakmával, valamint heves szaporodásra szólítottam fel velük.

Szotyiról lepergett az indulat, viszont a nap további részében kerülte a teraszt. Ennek fényében este még kiengedtem pisilni, majd úgy éjfél körül, amikor mentem volna lefeküdni, szólongattam a kis drágát, hogy fáradjon be a lakásba. Semmi válasz, semmi szotyis kurrogás, hogy "mindjárt jövök". Néma kuss a teraszon.
Lassú léptekkel óvakodtam ki, baljós gondolatok foglalkoztattak. A macska nem volt sehol. Átkutattam az összes cserepet, minden lelógó növényág mögé belestem, kétségbeesetten szólongattam, de a cinyó nem felelt.

Nem kellett sok hozzá, hogy kikövetkeztessem, leeshetett a teraszról. Nos, eme gondolat gyökeret vert a fejemben, és vizuális típus lévén nyomban megjelent előttem a kép, amint Szotyi törött lábakkal/nyakkal/gerinccel/fejjel/farokkal hever magatehetetlenül a betonon két szinttel lejjebb, orrán-fülén folyik a vér, nyávogni sincs ereje, de talán még él. A dolog nem tűrt várakozást, azonnal indultam le. Kiskorú sarjam édesdeden aludt, mit sem sejtve a drámából, mely kezdetét vette.

Lerohantam az udvarra, zseblámpával világítottam a bokrok alá, kerestem a vérnyomokat a kövön, de nem találtam semmit. Dermedt rémület lett úrrá rajtam.. mi van, ha már nem él? Mi van, ha elvánszorgott valahova, de már nincs magánál? Egyáltalán, mikor eshetett le? Kb két órát volt a teraszon, bármikor lepottyanhatott, én tévéztem, nem figyeltem rá.. Önmarcangolás és tépelődés következett. Mentem volna keresni, de a gyerek fent aludt, így segítség kellett.
Szerencsére van néhány olyan ember, akiket gond nélkül felhívhatok hajnali negyed 1kor is, ha baj van. A hugomra esett a választásom, mivel ő igazi macskabolond. Repült az sms, és a teló egy perc múlva már felciripelt, és ő álmos hangon érdeklődött, mi a  gond. Vázoltam a helyzetet: 

- Bazd meg, kurva nagy gáz van! A macska leesett a teraszról, és nem találom! 
- Mi van? Leesett a teraszról???
- Igen! A gyerek fent alszik, de meg kell találni a macskát.. át tudsz jönni? 
- Mivan? Nővéred leesett a teraszról? - kapcsolódott be egy álmos férfihang is a beszélgetésbe a háttérből, ami a sógorjelölthöz tartozott.
- Nem a nővérem, hanem a macska, de te csak aludj, én átmegyek segíteni - duruzsolta a hugom, majd némi csörömpölést hallottam.
- Mi volt ez? - kérdeztem.
- Keresem a zseblámpát, de csak a kalapácsot találom - suttogta vérem.
- Vidd azt is. Ha megtaláljátok, és még nem döglött meg, legalább agyon tudjátok ütni - morogta a férfihang, némiképp jogosan sérelmezve, hogy megzavartuk éji álmát, de most nem igazán értékeltük a finom iróniát a hangjában.

Lényeg ami lényeg, megérkezett a felmentősereg, és együttes erővel kezdtük keresni Szotyit. Hugom a teraszról zseblámpázott le az udvarra, én meg lent tettem tűvé a bokrokat, fákat, köveket, éppen csak fel nem ástam a kertet, hátha a szerencsétlen pára már el is földelte magát..

A hangos "cic-cic, Szotyi hol vagy?"-ozás persze nem kerülte el a lakóközösség figyelmét. Először az alattunk lakó nénike kiabált ki félelmetesnek szánt hangon, mintegy tájékoztatva szándékairól, hogy hívja a rendőröket. Megnyugtattam, hogy csak mi keressük a macskát így hajnali 1 körül, és nem a betörők zseblámpáznak. A nénike átmenetileg megnyugodott. Lévén viszont szenilis fajta, egy fél órával később ismét kilátásba helyezte a rend őreinek riasztását. Ismét tájékoztattam az eseményekről, mire mosolyogva megkérdezte, hogy kérek-e sütit. Elméláztam, de végül kedvesen visszautasítottam az ajánlatát, elvégre a macska még nem volt meg.

Alig pár perccel később kilépett a földszinti lakás magas, sötét hajú, hímnemű, és jelen esetben félmeztelen tulajdonosa. Egy szál elefántos boxerében arról érdeklődött, hogy mégis mi a fenét keresek én hajnalban az ablaka alatt.
Elgondolkozva nézegettem a teremtés koronáját és azon szántott az agyam, hogy vajon még mit szokott az ember "cic-cic"-ezve keresni. A nyelvemen volt a válasz, hogy a szüzességemet, de álomittas tekintetéből nem olvastam ki szikrányi rugalmasságot sem, így inkább türelmesen felvilágosítottam:
- A macskát.
- Miért? Elveszett? - egyre brilliánsabb kérdéseket tett fel..
- Igen. Segítesz megkeresni, ha már úgy is ébren vagy? - szerintem teljesen logikus kérdés volt.
- Nem. - jött a rövid válasz és a legény visszament aludni.
Pasik...

Fél 2 körül a hugom már kis híján leszállásra kényszerített két utasszállítót a tetőnkön az állandó zseblámpavillogtatásaival, így javasoltam, hogy cseréljünk. Jöjjön le ő, én meg majd leszek az őrszem. Kapva kapott az alkalmon.
Amint lent ciccegett és keresgélt, egy hangosabb "Szotyi merre vagy, nyávogj, ha tudsz kicsike!" után a szemközti házból egy mély bariton szólt hozzánk:
- Megvan már az a kurva macska???!!! 
- Még nincs - cincogta a hugom az elfojtott röhögést palástolva, majd felpillantott rám, tekintetét kísérte a zseblámpa csóvája is, és ebben a pillanatban megmerevedtünk mindketten. Ő azért, mert látta, én azért, mert hallottam. Vékonyka nyávogás, némi kétségbeeséssel, mentegetőzéssel és ijedelemmel árnyalva. Határozottan a hátam mögül, fentről jött.
Szotyi volt az. A tetőről, ahol az elmúlt 2-3 órát tölthette. Hatalmasra tágult szemekkel óvakodott ki a tető széléhez, nyújtogtta az egyik lábát, kétséget sem hagyva arról, hogy le szeretne jönni és ehhez tőlünk vár segítséget. Felnyújtottam a kezem és amikor óvatosan a tenyerembe helyezte a mancsát, elszállt minden mérgem és óriási megkönnyebbülést éreztem. Megvolt a macska. Épen és egészségesen.

A hugival még üldögéltünk egy 20 percet az előszobában, hátunkat a falnak vetve, egyik cigiről a másikra gyújtva, nem szólva egy szót sem. Az összes hang Szotyiból jött, aki felváltva dörgölőzött hozzánk és 2000 decibellel dorombolva hálálkodott. Hallgattuk a brummogást, majd ezzel feltöltődve hajnali 3 körül már ágyba is kerültünk... :) 

8 komment

Festés után

2010.07.19. 10:53 :: Gem121

El sem hiszem, hogy ez a nap is eljött! :) 

Végre kimondhatom - nyugodtan, békésen cigizve a fotelben, gipszelt lábamat a zsámolyon pihentetve, hajamon az új ősz tincseimet elfedő hiperszuper festékkel -, hogy készen vagyunk. Három heti felfordulás, őrületközeli állapot és vég nélküli takarítás, sikálás, rámolás után most beköszöntött a harmónia, a zen, a tökéletes nyugalom. A falak csodaszépek, a pecó ragyog, a macska pedig... nos, a macska kiköltözött a teraszra. :D

Ez az egész úgy kezdődött, hogy a rámolással járó felfordulást kihasználva Szotyi mindig, mindenütt ott volt, ahol nem kellett volna, konkrétan láb alatt.
Amikor a fürdőszoba mennyezetét festettem, felmászott a létrára mögöttem, persze úgy, hogy ne lássam. Lefelé jövet naná, hogy rátolattam, amit ő heves köpködéssel, prüszköléssel reagált le. Természetesen vérig volt sértve. Nem igazán értem rá vele foglalkozni, mert az egyensúlyomért, és ezzel párhuzamosan az életemért küzdöttem. A létra megbillent, a macska leugrott, a festék a kádba ömlött, én meg levertem a térdem. Sürgősen szükségét láttam egy italnak, így aztán megdézsmáltam a Gordon Ramsay féle sült banánra félretett minőségi fehérrumot.

Miután az idegeim kisimultak, és a kádat is kitakarítottam, Szotyi felfedezte, hogy remek móka a kádban játszani. Fogta a gyerek egyik hajgumiját és elvonult sarokkádazni. Örültem neki, legalább nem volt útban, mentem a konyhaszekrényt pakolni.

A koreográfia már-már szokásosnak volt mondható: én a létrán, Szotyi ezúttal a létra alatt. Lesből támadott, akkor, amikor a szivárványszínű étkészletet pakoltam le. Nem tört össze minden, nem. Két tányérral megúsztam. Azóta 4 színű a szivárvány... és tovább apadt a rumos üveg.. :D

Ekkortájt kértem fel a gyereket, hogy vagy vigye be a macskát a szobájába, vagy kezdjen vele játszani, esetleg csukja ki az erkélyre. Sarjam komolyan vette a megbízást, előbb dzsungeles-túszulejtős-megkötözős-szabadulóst játszottak, majd focizni kezdtek. Mivel súlyosan veszélyesnek ítéltem a helyzetet, kizártam őket a teraszra. A gyereknek adtam kulcsot. A macskának nem.

Hamarosan feltűnt a nagy csend, ami mint tudjuk, gyerekkorú létformáknál baljós előjel. Kióvakodtam a teraszra, sehol senki. Ellenőriztem a fürdőszobát, még mindig ragyogott, ami arra utalt, hogy kis családom kis tagjai közül egyik sem tette arra tiszteletét. A hálószoba még mindig tabu, de a biztonság kedvéért azt is csekkoltam. Negatív volt.

Maradt a gyerekszoba, ami ezúttal már zöld-narancssárga színekben pompázott a régi fehér helyett. És lőn. Kicsiny vérem és az ő csepp kis macskája az ágyon heverésztek mancs a kézben, és tévét néztek. Beléptemre fel sem pillantottak, így közelebb óvakodtam. Aludtak a drágák. Szotyi felsandított, de épp csak annyira húzta el az élienes szemhártyáit (szvsz belső szemredőny), hogy azonosítson, majd visszagömbölyödött.

Nem zavartam az álmukat, kicuccoltam a macskaholmikat a teraszra, ami fekvésénél fogva reggel napos, déltől enyhítő árnyat ad. Virágok, nádszövet, jó nehéz vizestál gondoskodik Szotyi kényelméről és biztonságáról. Szabadságának garanciája pedig a macskaajtó, amiről majd legközelebb mesélek. :) 

Szotyi gúzsba kötve:

 

 Én, én, én tudom magasabbra emelni a kezem!! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szotyi a kádban:

 

 Szép a pecó, tényleg szép, de Szotyika százszor szebb! :)

7 komment

Pakolunk

2010.07.06. 09:12 :: Gem121

Sziasztok! 

Nemrégiben tettem egy kísérletet arra, hogy beszámoljak életünk legfrissebb történéseiről, de a net ördöge másként gondolta és a gondosan megfogalmazott kis posztom elszállt az éterben.
Ennek örömére pár napig másként foglaltam le magam és fölös energiáimat. Félreértés ne essék, most is lenne mit csinálnom, de mégsem járja, hogy folyton rugdosnotok kell egy kis szotyi-adagért. :) 

Na szóval. Festünk. Bizony, letudtuk az első nyaralás projektet és úgy gondoltuk, a nyár nem telhet el anélkül, hogy színesre ne varázsoljuk az eddig fehér falakat. Úgyhogy belevágtunk. :) 

A zöld-narancssárga-piros-kék színekben pompázó Szotyiról a képek legközelebbre maradnak, ezen posztomat ugyanis az előjátéknak szentelem. :)
Az pedig volt bőven (ahogy kell :D).

Kezdetnek a gyerekszobát pakoltuk ki a gyerkőccel, alapos szelektálást tartva a cirka párszáz darab énkicsipónim, baba és műanyag- és plüssállat között. Természetesen Szotyi aktív közreműködésével, aki lelkesen kapott ki egy-egy darabot a játékkupacból, hogy aztán eszeveszett trappolással a nappaliba, a kanapé mögé robogjon vele, és ott eldugja. Esküszöm, eddig azt hittem, csak a kutyák ássák el a csontjukat, és egyéb, szívüknek kedves apróságaikat, de nem. Szotyi megpróbálta felbontani a parkettát, hogy alácuccoljon. A kudarcot újabb holmik elcsenésével próbálta feldolgozni. :D

Amikor felszólítottuk a tevékenység azonnali hatállyal történő beszüntetésére, eredeti mérete kétszerésre fújta fel magát, égnek állította az összes szőrszálát és heves köpködéssel reagált. A gyerek dermedten nézte a házi-szörnyet, én meg röhögtem. Nem kicsit.

Szotyi meg átment offenzívbe. Minden létező fedezéket felhasználva támadásba lendült. Naná, hogy ellenünk. Szerinte ugyanis roppant vicces, amikor a gyanútlan gazdi lábára veti magát, belemélyeszti 10-20 körmét és ugyanennyi fogát, majd az első jajkiáltást hallva hirtelen elrohan, cirka 130km/h-s kezdősebességgel. Szerintünk kevésbé mulattató ez a móka, úgyhogy kicsuktuk Szotyit a gyerekszobából, amire heves "miúzás" volt a válasz:

- Miúúúúúúúú! Miúúúúúú- miúúúúú! (Engedjetek be! Azonnal engedjetek be! Micsoda dolog kicsukni a legkisebbet a gyerekszobából?!)
- Kuss, Szotyi, kint maradsz.
- Miúúúúúúúúúúúú - miúúúúúúúúúúúú - miúúúúúúúúúúúú! (Nemááár! Nem csukhatsz ki a saját szobámból!)
- Ez az én szobám, Szotyi és nem tejjojizálhatsz tovább minket - szólt a gyermek.
- Miúúúúúúú- miúúúúú! (Hogy lenne a te szobád? Egész éjjel én játszom benne! Ki ne dobd a lila hajú barbit! Annak a legjobb ízű a lába!)
- Bejöhetsz, ha normálisan viselkedsz.
- Miúúú - miúú. (Oké. Ha nem figyelsz, úgyis megtámadlak)

Bejött, és egy darabig valóban békésen heverészett a szőnyegen, de a szeme sem állt jól. Naná, hogy nem bírta sokáig és megint támadóállatot kezdett játszani. Ezúttal szerencsére egy plüssállaton. Végigpróbálta rajta az összes létező harcművészeti ág minden elemét, hogy aztán nagy diadalmasan meggyőződhessen róla, hogy tényleg keményebb, mint egy plüssegér. No comment.

A kimerítő tevékenység után gálánsan ránk hagyta a feltépett hasú plüssállatból elhullott szivacstörmelék és a kitépett szőrcsomók eltávolítását, és őfelsége I. (és egyben utolsó) Szotyi elvonult a kanapéra pihenni.

Mi meg, jóféle, rendes alávalókhoz méltóan feltakarítottunk utána és roppantul örültünk, hogy végre befejezhettük a pakolást. :) 

Szotyi lesből támad:

 

A cirkuszi macska:

 

Nagy tapsot neki! 

 

Az igazi Tom & Jerry :

 

"Mindenhol ott vagyok"

 

"Kidöglöttem. Strapás dolog ez a pakolás"

 

"Asszem szunyálok egyet"

 

 

 

5 komment

Hazatérés

2010.06.16. 21:50 :: Gem121

Tudjátok, vannak az ember életében olyan jelentőségteljes pillanatok, amiket nem felejtünk. Például az első kimondott szó, az első lépések. Na jó, ezeket pont elfelejtjük, még nálam fejlettebb hosszútávú memóriával megáldottak is, de azért van olyan, ami megmarad: mondjuk az első nap az iskolában, az első ovis szerelem, az első csók, az első.. na jó, itt hagyjuk abba, elvégre nem korhatáros a blog. :D

Nálunk is bekövetkezett most egy újabb "első" pillanat: az első olyan nyaralás, amikor Szotyit itthon hagytuk, egyedül.

Bizony, nagy dolog volt, igényelt is némi előkészületet. Először is beszerveztük a család nőtagjait, akik nagyesküt tettek Bibliára, Koránra, Brehm nagylexikonra, hogy rendesen gondját viselik Szotyinak, naponta kétszer látogatják majd, adnak neki enni és inni, hogy szegény állat ne kényszerüljön kipecázni az akváriumban vegetáló aranyhalakat és nehogy belefulladjon a vécé kékes színű, fertőtlenítős vizébe. Így jobban belegondolva, kész túlélőtábor a lakásunk.. :)

Szükség volt tehát ellátmányra: vettem 2 hónapra elegendő tasakos macskakaját, 3 évi száraztápot és macskaalmot, több doboznyi fogtisztító és szőrcsomósodás elleni rágótablettákat. Gondolkoztam egy saját tehén beszerzésén is, amit Szotyi kedvére megcsapolhatott volna, valahányszor friss tejre szomjazik, de végül a kényelmesebb és egyszerűbb megoldást választottam: tetrapakkos tejet vettem. Két kartonnyit.

Felhívtam az állatorvost is, és közöltem vele, hogy elutazunk a hétvégére. Gratulált hozzá, kellemesen elbeszélgettünk, majd megkértem, hogy ha távollétünkben Szotyi egészségi állapotában hanyatlás következne be, akkor ne fogja vissza magát, mentse meg, kerül amibe kerül, hozza vissza a klinikai halál állapotából, reanimáljon, intubáljon, műtsön, kezeljen. A doki egész jól viselte elmebajszerű tüneteimet, majd biztosított róla, hogy nem lesz semmi gond a cicával, ha meg mégis, akkor bízhatok benne, majd ő helyrehozza. Megnyugodtam.

A biztonság kedvéért elküldtem a rendelő telefonszámát minden rokonnak, valamint kiragasztottam a hűtőre, a doki otthoni és mobilszámával együtt. Biztos, ami fix.

Fontosnak tartottam továbbá biztosítani Szotyi rendületlen és töretlen mentális fejlődését, amihez beszereztem néhány táskányi kreatív macskajátékot, labdákat, csörgőket, önműködő kis izéket.

Ekként biztosítva a cinyóka túlélését, elutaztunk a gyerkőccel világot látni, kalandparkozni, kikapcsolódni. Naponta felemlegettük Szotyit és hogy miként érzi magát, hogy viseli a távollétünket. Nyugalmunkat mindennapos smsek biztosították, amiben a családtagok lelkiismeretesen tájékoztattak, hogy minden a legnagyobb rendben van. A második napon kezdett gyanússá válni a fene nagy harmónia, de igyekeztem elhessegetni magamtól minden kínzó gondolatot, óvtam-védtem nyaralásunk háborítatlanságát.

Hazaérkezvén aztán kiderült az igazság, szóbeli tájékoztatást kaptunk arról, hogy Szotyi miként viselte a hosszú hétvégét. Lassan derültek ki a turpisságok: első nap a macskát a függönyön dzsungelhintázva találták a gyanútlan rokonok. Náluk jobban már csak a cinyó volt meglepve, nem őket várta. Fel-alá nyávogva mászkált a lakásban, látványosan keresett bennünket, zaklatott volt és rémületében véresre rágta a családtagok kezét, játék címszó alatt.

A többi napra egyenletesen elosztotta a tevékenységeit: a kádba borította a tusfürdős flakonokat, szanaszét hordta a lakásban a gyerek barbibabáinak cipőkészletét, letekerte és mumifikálta magát a konyhai papírtörlő tekercsekbe, felborította a vázát és eljátszadozott a virágokkal.

Mindennek természetesen - ezúton is hála az összes oldalági és felmenőági hozzátartozónknak - semmi nyoma nem maradt, mire hazaértünk, hiszen gondosan eltakarították az árulkodó nyomokat.

Így aztán, amikor hazaértünk, a lakásba toppanva az alábbi látvány fogadott minket: Szotyi az asztalomon hevert, mancsait az írható cédéken pihentette. Gondolom előtte karmot élesített rajtuk. Résnyire nyitott szemével flegmán végigmért minket, majd mélységes utálatot sugározva felénk duzzogva bevonult a gyerekszobába. A gyerek persze utána, mert nem tudta mire vélni, hogy elmaradt a várt bújós-dorombolós nagyjelenet. Némi négykézlábazós játékkal sikerült elérnie, hogy a kölyökállat szóba álljon vele és újra kegyeibe fogadja. Velem már nem volt ilyen elnéző.

Este maradtunk kettesben, addig elfoglalt a pakolás, rámolás, gyerekezés. Amikor aztán leültem a fotelbe, Szotyi ülő helyzetbe emelkedett a kanapén és rámfüggesztette szemrehányó tekintetét. Majd az alábbi párbeszéd zajlott le közöttünk:

- Szotyi, nem jössz ide?
- Miú. (Kapd be, itthon hagytál.)
- Gyere, cica, hazajöttünk, minden okés.
- Miú. (Francokat okés, egyedül hagytatok.)
- Ugyan, Szotyi, ne csináld, megbeszéltük, hogy nem vihetünk magunkkal.
- Miú. (Nem érdekel. Utállak.)
- Hoztunk neked finom cicakaját messziföldről. Kérsz?
- Miú. (Kend a hajadra. Milyen ízű?)

Ezen a ponton lemászott a kanapéról, leült előttem, de nem ugrott fel az ölembe. Kistányérnyi szemekkel nézett rám és panaszos monológba kezdett:
- Miúúúúúúú - miúúúúúúúúú. Miúúúúúúú- miúúúúúúúúú. (Egyedül hagytatok és azt hittem, nem jöttök vissza. Felborítottam a vázát és megettem a virágokat. Összetörtem a kedvenc tálkádat is, de még ekkor sem jöttetek haza.)
- Tudom Szotyi, semmi baj. Gyere ide.
- Miúúúúúúúúúú - miúúúúúúúúúúúú. Miúúúúúúúúúúú-miúúúúúúúúúúú. (Még nem fejeztem be. Megettem egy zsebkendőt is. Meg egy fél teszkós hírdetőújságot is, mert izgalmasan csörgött. A netkábelt is rágtam egy kicsit. De még akkor sem jöttetek haza. Féltem, hogy elmentetek és nem jöttök többet vissza. Milyen ízű a kaja?)

Hagytam, hogy kiadja magából az összes szemrehányást és panaszkodást, majd amikor végzett, felugrott az ölembe és hagyta, hogy megsimogassam. Nem dorombolt, még nem. Lassan enyhült meg. :)

Hát, így éltük meg az első nyaralást, amióta Szotyi megvan. Összességében lehetett volna sokkal rosszabb is, úgyhogy nem panaszkodom. :) 

Sajnos a lakás nincsen bekamerázva, így nem tudok képeket mutatni a randalírozó Szotyiról, viszont vannak durcázós és békülős képek. :)

 

Szotyi duzzog:

 

Nem állok veled szóba.

 

Még nem döntöttem el, hogy békülök-e.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Na jó, esetleg lehet róla szó... :)

11 komment

Ne sírj, Mami!

2010.06.08. 13:19 :: Gem121

Először is, mindenek előtt, felett és abszolút prioritást élvezve: őszintén meghatott az érdeklődésetek Szotyi és közös életünk iránt! Komolyan mondom, nem számítottam ilyen kedves és ragaszkodó blogkövetőkre, úgyhogy köszönöm nektek! Sokkal többet jelent számomra ez a fajta ragaszkodás, mintha mondjuk címlapra kerülne a blogom.

Ugyanakkor pont emiatt most lelkiismeretfurdalásom is van, amit szintúgy nektek köszönhetek, hiszen nem írtam, ti meg hiányoltatok, ami miatt most mardos az önvád, úgyhogy 1-1. A focivébé jegyében. :)

Naszóval.

Sok minden történt velünk, Szotyival, kis családunkkal, most így kapásból nem is tudom, mit emeljek ki. Szotyi integrálódott és kiderült, hogy teljesen kompatibilis a mi kissé zakkant, kiszámíthatatlan és következetlen életünkkel. Rugalmasan kezeli, hogy a gyerkőc és én rapszódikusan közlekedünk ide-oda, le és fel, valamint el és haza a nap bármely szakában. Na jó, éjjel csak én baglyozok, de azt is a nappaliban teszem, Szotyival a hasamon tévézve. :) 

Azt is megtudtam, hogy Szotyi vihar-érzékeny. Szerencsétlen roppant hamar megérzi a légnyomás különbséget és a kicsiny lelkét feszítő démonokat ilyenkor irtózatos rohangálással, fantomellenségekkel való harcolással és tébolyult támadásokkal tudja csak lenyugtatni. A nemrégiben kényeztető két hónapos esős évszak számos lehetőséget adott ennek tanulmányozására. Valamint az elsősegély gyakorlására is, hiszen Szotyi rendszeresen engem szemelt ki a támadásai célpontjául. Természetesen csak azután, hogy a fantomgyíkokkal már leszámolt. Így szaporodtak karmolásos-harapásos sérüléseim, horzsolásaim, kisebb felhámhiányaim.
De a jelenség hozott mást is, nemcsak sebeket. Szotyival szertartásossá váltak az estéink: miután lefektetem a gyereket, együtt tévézünk, netezünk, képszerkesztünk. Aztán ő vagy az ölemben alszik el, vagy átmegy a kanapéra és ott.

Tegnap sem volt ez másként. Megvolt a közös tévézés, emailezés, stb. Aztán Szotyi gondolt egyet, átment a kanapéra aludni, én meg feltettem a fülest és zenehallgatásba burkolóztam. Magam sem tudom miért, erősen depresszív hangulatba süllyedtem, eszembe jutott ez-az, arcok-illatok a múltból, olyanok is, akikre már nagyon régen nem gondoltam. Talán ez volt az oka, talán a zene, talán az a sok akadály, ami mostanában elém ugrott, és amiket mindig mosolyogva vettem, akkor is, amikor nem sok kedvem volt hozzá.. de persze az is lehet, hogy a szokásos női ciklikus agybaj tört ki rajtam. Akárhogy is, eltört a mécses. Mécses... LOL. Ez nem mécses volt, hanem egész gyertyalerakat. Potyogtak a könnyeim, szipogtam, közben belehalós-szerelmes dalokat hallgattam és úgy összességében véve nagyon sajnáltam magam, antiszociális voltam és tökéletesen érzékeltem, miként csapnak össze a fejem felett a hullámok aznap este.

Szenvedéseim felkeltették Szotyi figyelmét is, aki előbb csak a szemét nyitotta ki, majd felült és úgy szemlélte kínlódásomat, hallgatta elfojtott éneklésemet (merthogy mint mondottam volt, megtaláltam a hangulatomhoz illő, kellően mártír és szenvedő dalokat, amiket természetesen fontosnak tarottam kivetíteni saját lélekszomorító gondolataimra, és némi énekléssel azonosulni velük), figyelte szipogásom.

Mivel az ilyen mini-kiborulásaimat általában egyedül szoktam elintézni, így nehezményeztem felém irányuló figyelmét:
- Mit bámulsz? - kérdeztem tőle cseppet sem barátságosan, de ő nem vette zokon, fikszírozott tovább.
Aztán leugrott a kanapéról, odajött hozzám, felugrott az ölembe, felmászott a mellkasomra és közvetlen közelről az arcomba bámult. Már éppen valami gorombaságot fogalmaztam, amikor szaglászni kezdte az arcomat, a szememet, szempilláimat. Finoman, óvatosan vizsgálgatott, nem látott még ilyennek. Eszembe jutott, hogy letegyem és továbbra is egyedül sajnáljam magamat, de Szotyinak más ötlete volt. Dorombolni kezdett, előbb egészen halkan, majd egyre hangosabban és finoman stucizott az arcomhoz, orrocskájával itt-ott megérintve. Aztán megszimatolta a könnyeimet, óvatosan megnyalta az arcomat, majd két kis mancsával megtámaszkodott az arcomon és az orromhoz hízelgett.

Elakadt minden szavam, talpig döbbentem az érzései ilyetén kimutatásától, nyíltságától. A kismacs vígasztalt. Elfészkelte magát a mellkasomon, továbbra is dorombolt és gyönyörű, borostyánszín szemeivel engem nézett, leplezetlen imádattal.
Lehalkítottam, majd kikapcsoltam a zenét, letettem a fülest és hallgattam a cica-muzsikát, miközben cirógattam a hátát, lábacskáit. Ő meg csak mondta, mondta a vigaszmeséket, halkan, csitítóan duruzsolva-dorombolva, egészen addig, amíg úgy nem éreztem, hogy tovaszállt a fekete felhő a fejem fölül és az élet megint szép.
Nem szóltam egy szót sem, mégis tudta, mikor lettem jobban. Abbahagyta a dorombolást, de még ott maradt egy kicsit. Néztük egymást, aztán hagyta, hogy megpusziljam a homlokát, majd megharapdálta az ujjaimat és visszament a kanapéra.

Este az ágyamban még egy darabig gondolkoztam rajta, hogy honnan tudta, miként érezte ez a pici kis állat, hogy baj van és mivel vidíthat fel, de magyarázatot nem találtam, úgyhogy számomra ez is csak egy újabb macska-rejtély marad. :) 
Nem is bánom, jó ez így. :)

A képek pár napja készültek, Szotyi játszik rajtuk a gyerekszobában, remélem tetszeni fognak! :) 

Tudom, hogy nem szabad rágni a vezetéket, csak néééézem!

 

Meg foglak támadni!

 

Hempergek, na és? Már ezt sem lehet?

 

 

 

 

3 komment

NEM!

2010.05.16. 17:24 :: Gem121

Jó régen nem írtam, ezúton is elnézést azoktól, akik esetleg követik a beszámolókat Szotyiról. Kicsit el voltunk havazva. Mármint főleg mi, humanoid lények, nem a macska. Ő a maga részéről jól van. :)

Miután kiderült, hogy lányka, elhagytam a kispöcsözést, hiszen ez így már sehogysem stimmelt és már hivatalosan is Szotyizom. Különösebb változást nem vettem észre a viselkedésében ezzel kapcsolatban. Éppolyan zakkant, mint volt. Sőt. Kezd bevadulni.

Így aztán elkezdtem a fegyelmezést-nevelést. Határozottan, eltökélten, keményen csattant az első "NEM", amikor Szotyit a függönyön lógva találtam egy hazaérkezés alkalmával. Rámpillantott, lecsapta a füleit és feljebb mászott. Megismételtem a felszólítást, egyúttal ismertettem a jogait is arra az esetre, ha ellenállást kívánna tanúsítani és kilátásba helyeztem némi fizikai ellenlépést, ha továbbra sem engedelmeskedik. Esküszöm, röhögött rajtam. Egészen addig, amíg a függönyhöz nem léptem, és (megragadva a grabancánál) el nem távolítottam onnan. Lesett, hogy mi van, de nem firtatta tovább a függönymászást.

Másnap ismét előkerült a "NEM", amikor Szotyi egyetlen kecses mozdulattal felugrott a nappaliban lévő kisasztalra, hogy ott sétálgasson, szimatolja a virágokat rajta, és elszórakozzon az üveglappal. Nem örültem neki, és ahelyett, hogy hozzávágtam volna a kezemben lévő kulcscsomót, ismét kiadtam a vezényszót: "NEM SZABAD". Szotyi meglepően tanulékonynak bizonyult. Amint meghallotta a hangomat, lelapult, majd miután szent meggyőződéssel hitte, hogy nem látom őt az asztal tetején, lerohanta a lábam. Hullottak a könnyeim a röhögéstől. A gyerek, aki tanúja volt az orvtámadásnak, csak ennyit jegyzett meg: "Szotyi nem normális."
Naná, hogy nem. Nem is lóg ki a sorból.

Az elmúlt 1-2 hét hát a nevelés jegyében telt, és minimális keménykedés, valamint sok határozott NEM után Szotyival élhetőbbé vált az élet. Nem mászik a függönyön, tudja, hogy nem mehet az asztalokra, nem rághatja a vezetékeket, nem jöhet be a hálószobába és nem támadhat arcra.

Természetesen továbbra sincsenek illúzióim, fix meggyőződésem, hogy amint kitesszük a lábunkat otthonról, az összes tiltott helyet végigjárja a hálószoba kivételével (azt is csak ezért hagyja ki, mert csukva tartjuk az ajtaját és még nem éri fel a kilincset), és kiélvezi, hogy a hátunk mögött rosszalkodhat. :) 


És íme, két kép a jólnevelt, kanapén pihenő Szotyiról: 

 

 

7 komment

Lehull a lepel...

2010.05.07. 20:38 :: Gem121

Hát igen. Minden jónak vége szakad egyszer. Na de kezdem az elején...

Ma állatorvosnál jártunk. Szerencsére a doki itt van egy saroknyira, így nem kellett újra autóznunk. Egyszerűen beletettem Szotyit a kis szállítóba és átsétáltunk. Verőfényes napsütés, a cinyó is érdeklődve pislogott a nagyvilágra, lágy szellő fújdogált, egyszóval idilli volt minden. "Vihar előtti csend" - mondják erre a pesszimisták. És milyen igazuk van..

Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor nem volt senki a váróban. Ez még egyszer sem esett meg velünk, pedig egy időben rendszeresen hurcoltuk ide a családban fellelhető szőrös organizmusokat. Már jött is a kis asszisztensnő, lelkesen terelgetett be a rendelőbe. Minden szép volt és heppi.

Szotyi persze halálra rémült, kistányérnyi szemekkel bámult hol rám, hol a dokira, és szerintem lepergett előtte rövidke kis élete. Komolyan szántam szegényt. :D
Igyekeztem megnyugtatni, cirógattam, mire ő kieresztette az összes körmét és két másodperc alatt felmászott a pólómon. Alig vérző hasamat és khmkebleimet (:D) a dokik helyben igyekeztek volna ellátni, talán kicsit ügybuzgóbbak is voltak, mint kellett volna. :) 

Gyorsan visszatereltem az eseményeket a fősodorba, figyelmükbe ajánlva a cinyót, aki éppen meglógni készült az ablakon át. Nyakon csípték a kis szökevényt, aki így már nem menekülhetett: megvizsgálták, sacc per kábé alapon meghatározták a korát 7-8 hétben, ami azt jelenti, hogy olyan 4 hetes lehetett, amikor hazahoztuk.

Mérlegre is került, 56 deka. Nagyon röhögtem, mert ez éppen kétszerese annak a 28.5 dekának, amit 3 hete mértünk a konyhai digitális mérlegen. Szóval Szotyi gyarapodik szépen. :)

Viszont a hideg zuhany a szuri és a féregtelenítés után következett, amikor is a doki megszexuálta szerencsétlen Szotyit. Ő persze kézzel-lábbal tiltakozott a tett ellen, elvégre nem adta beleegyezését semmi tipi-tapiba, abba meg főleg nem, hogy idegenek vizsgálgassák, hogy mi van a bugyijában. Köpködött, fújt. Ekkor kezdtem gyanakodni. Ilyen hisztit csak egy szűzlány vág le..

És lőn. Egy világ dőlt össze. Szotyi ugyanis lány. Most már biztos, tévedés kizárva. Kétszer is ellenőriztettem.

Ez magyarázza ugyan a cinyó cipőfetisizmusát és érdeklődését a gasztronómia iránt, de teljességgel ellentmond a "mindenbe beleszólós, semmi nem jó-neki" képpel, amit ezidáig betudtam pasi-mivoltának. Habááár... egy hímnemű ismerősöm kaján röhögéssel fogadta a bejelentésemet ma, amikor is felhívtam a dokitól kifelé jövet, hogy elújságoljam neki a nagy hírt. Szerinte ugyanis a sok nyávogás, a hisztik és a figyelemkövetelés számára már az első napon egyértelművé tette, hogy a macska nem lehet más, csak nőstény.
Ez annyira alacsony labda volt, hogy le sem ütöttem... :D

Szóval, mindazoknak, akik nyomon követik Szotyi sorsának alakulását, immár hivatalosan is bejelenthetem, hogy Kispöcs lány. És ezt most kénytelenek lesztek elhinni fotódokumentáció nélkül, mert a macsek már attól kiborult, hogy egy idegen doki (ráadásul pasi..) vizsgálgatta a pisilőjét. Képzelhetitek, hogy totál összeroppanna, ha most megkérném, hogy terpesszen már be, elvégre a blogolvasók biztosra akarnak menni. :DD

Tudjátok milyenek a nők... olyan hiszti lenne, hogy olyat még a világ nem látott... :))) Úgyhogy a fénykép most elmarad, de a hétvégén majd kattintgatok. :) 

 

5 komment

Alvás

2010.05.03. 09:02 :: Gem121

A hétvégén nem volt időm írni, ráadásul nem is nagyon voltunk otthon, amit Szotyi meglehetősen nehezményezett. Többnyire reggel leléptünk és csak estefelé értünk haza, és hiába láttuk el a cinyógyereket finomabbnál finomabb falatokkal, roppant kreatív játékokkal, hamar kiderült, hogy bizony hiányzik neki, ha nem foglalkozunk vele.

A hazaérkezés után többnyire egy órán át csak játszani kellett vele, szeretgetni, cirógatni, megnyugtatni, hogy bizony, itt vagyunk, és a világ nem dől össze attól, ha olykor kitesszük a lábunkat a lakásból.

Szotyi ugyanis olyan ordítással fogadott minket minden este, amikor megérkeztünk, mintha legalábbis egy hete nem látott volna.. :) Be nem állt a szája, egyfolytában nyávogott, még akkor is, ha kézbe vettük és simogattuk, megnyugtató szavakat duruzsoltunk a fülébe. Azt nem igazán tudtam megfejteni, hogy ennyi minden történt-e a távollétünkben, amit ő most mind el akar mesélni, vagy egyszerűen csak közléskényszerben szenved szegény állat. Mondjuk valószínűbbnek tűnt az a verzió, hogy szemrehányásokat, szitkokat és különféle fenyegetéseket szórt macskanyelven a fejünkre, felróva nekünk nemtörődöm hozzáállásunkat a macskatartáshoz.

Szégyelltük is magunkat alaposan. Olyannyira, hogy a gyerek esténként másfél órás négykézlábas kergetőzéssel vezekelt, mire Szotyi kiengesztelődött és megnyugodott.

A magam részéről nem értem rá gyógypedezni vele, lefoglalt a ki- és elpakolás, háztartási teendők sora. Mire este hulla fáradtan beestem a fotelbe, már nem vágytam sokmindenre, csak némi nyugalomra, csendre, békére.

Ekkor jött Szotyi. Momentán effektive, szó szerint, fel a farmeremen, a lábamon. Nem zavarta az ölemben lévő laptop, sem a neheztelő pillantásom. Beült az ölembe, a laptop elé és nézett. Hatalmas szemekkel. Egy idő után kezdtem zavarba jönni, nem tudván, mit akar. Kérdéseimre nem rezonált, nem válaszolt. Cirógatni kezdtem. Behunyta a szemét, decens dorombolásba kezdett. Szépeket, kedveseket mondtam neki. Feljebb tolta a hangerőt a dorombolásban, aztán nyikkant egyet, lefeküdt, befészkelődött és hagyta, hogy álomba simogathassam. :)

Egész este az ölemben szunyált, és ezt a következő és az az utáni este is megismételte, világossá téve, hogy ha napközben nem is vagyunk a közelében, de azért ő még nem mond le a kötelező cicaszeretgetésről. :)

3 komment

Bújócska

2010.04.29. 11:01 :: Gem121

Kispöcs, mint aféle rendes gyermeki lélek, imád bújócskázni. Főleg mostanában, hogy már nem csak a nappalit tekinti felségterületének, hanem a lakás többi részén is egyre otthonosabban mozog.

A bújócska általában úgy zajlik, hogy elkezd kötözködni. Karmol, harap, fantomellenségekkel harcol, mindezt halálos komolysággal adja elő. Én általában ilyenkor nagyon röhögök. Szotyi megsértődik, és engem is megtámad, majd felfújja magát és elrohan. Kis idő múlva nyikorogni kezd. Nem nyávog, hanem nyikorog. Innen tudom, hogy elfoglalta a búvóhelyét és lehet menni keresni.

Végig kell járnom a lakást, őt keresve (Hova bújtál Szotyika?-ázva), annak ellenére, hogy mindig ugyanoda bújik: az újságtartóba. Ha ugyanis egyből megtalálom, vérig sértődik. Valahányszor elmegyek az újságtartó mellett, ő lelapul, beleolvad a gyékénybe. Amikor távolodom, kikukucskál és nagyon okosnak hiszi magát. No comment. Annyi agya lehet, mint egy éticsigának.

De a koreográfia itt még nem ér véget: miután végigkutatom a lakást utána, csalódottan vissza kell térnem a nappaliba, aholis szomorúan magamba kell roskadnom, azt hajtogatva: "Nem találom.. hol lehet? Talán megszökött? Jaaj, jaaj, szegény Szotyika" - fontos, hogy ezt a siránkozást törökülésben, az újságtartótól max 1m-es távolságra kell kivitelezni, természetesen kellő átéléssel. Ez ugyanis Szotyi kedvenc része. Ilyenkor előugrik az újságtartóból, természetesen engem nagyon váratlanul ér a támadása, így gyorsan megharapja a lábamat, majd begörbített farokkal elvágtázik a kanapé mögé. Ilyenképpen megünnepelve újabb diadalát, általában kielégült fejjel előjön nemsokára, dorombol egy sort és úgy általában roppant jól érzi magát. :) 

Tegnap megkértem a gyerkőcöt, hogy örökítse meg a játékot, elvégre dokumentálni kell az eseményeket az utókornak, no meg a hűséges blogolvasóknak. :) 

"Most jól elbújok!"

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Kezdhetsz keresni, úgysem találsz meg!" :DDD

 

"Bújok, bújok.." (Szotyifülek.. :DDDD)

6 komment

Bizonyíték... helyett :)

2010.04.28. 08:24 :: Gem121

Nos, miután tegnap éjjel virtuális és rituális keresztrefeszítésben volt részem, amiért az előző posztot fénykép nélkül tettem fel (ezúton is mea culpa és sűrű elnézést-kérés minden Szotyi-fantől :D), arra gondoltam, hogy reprodukálom az eseményeket, és 'csakazértis' lefotózom Szotyit a cipőmben. Nem ABBAN a cipőben, de találtam egy helyes-szép, ámde nem annyira kedvelt szandált, amit pont tökéletesnek találtam. Én. De nem Szotyi. És itt jöttek a gondok.

Kezdetnek játszottam vele, jó sokat, hogy elfáradjon. Ez bejött. Aztán megetettem. Extra finomságokkal tömtem, hogy tutira bealudjon. Amikor láttam, hogy már össze-összeakadnak a szemei, elébe helyeztem a cipellőt, mondván, "Mássz bele és szunyálj egyet cinyóka". Cinyóka cseszett bemászni. Szépen kikerülte a szandált, és elhúzott a kanapé felé aludni. Gyerngéden visszafordítottam, betessékeltem a cipőbe. Lesett, hogy mit akarok, elvégre tegnap komoly fenyegetést kapott hasonló cselekedetéért. Éljen a következetesség. :D

Belepakoltam a cinyót, de mire rázoomoltam a géppel, már persze kimászott. Eljátszottuk ezt egy párszor, kezdetben türelmesen, később türelmetlenebbül. A vita csúcspontja az alábbi dialógus volt:
- Szotyi, b*zdmeg, mássz már bele abba a k*rva cipőbe!
- Miúúúúúúúúúúúúúú!
- Ne szórakozz már, nem igaz, hogy nem bírsz ki másfél másodpercet! 
- Miúúúúúúú - miúúúúúúúúúú!
- Jól van, akkor pukkadj meg! 
- Krrrrr... krrrr.... krrrrr (ennél a résznél nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy "kurvaanyázik", csak nem tudja kimondani, vagy amolyan dorombolás-féle örömnyilvánítás volt ez a kurrogás, hogy végre békén hagyom :D )

Szóval feladtam, Szotyi nyert, így vagy elhiszitek a tűsarkús mesét, vagy nem. :) 

Elpakoltam a szandált, a játékokat, elmosogattam, és amikor visszamentem a nappaliba, megállt bennem az ütő. Délután készítettem ugyanis össze a gyerek téli cipőit, amiket le akarok vinni a garázsba. Köztük egy helyes kis sárga hótaposót is, 28as méretet...

Na, és ki üldögélt a hótopánban békés nyalakodás-tisztálkodás közepette? Bizonyám, Szotyika. A kis mocsok.

Nem mentem a gépért, nem-nem. Előkaptam a telót és villámgyorsan elkattintottam egy képet. Így, akárcsak a legtöbb "bizonyíték" Szotyi szotyiságaira, ez is csak telós kép lett a szépen megvilágított, műtermi pontossággal kivitelezett tökéletes felvételek helyett, de legalább van valami, amit kipakolhatok nektek. :))

6 komment

A tűsarkú

2010.04.27. 10:28 :: Gem121

Tegnap shoppingoltam. Nem volt ugyan tervezett shoppingolás, de így alakult. :)

Történt ugyanis, hogy betévedtem egy plázába, amiben eddig még nem jártam. Nem azért, mert annyira sznob és agyhalott vagyok, mert nem jártam még a városunkban leledző plázában, hanem mert történetesen más városba vetett az utam. Remélem gyakrabban fog, mert tetszett, amit ott láttam.. :)

Na szóval. Betévedtem a plázába, nézelődtem, "egyik boltból ki - a másikba be"-t játszottam, jól elvoltam. Besétáltam a cipőboltba is, miért ne? Szeretek cipőboltba járni. Sajnos általában találok is valamit, ami tetszik, és ez most sem volt másként. Überszexi tűsarkú kellette magát a polcon, pont velem szemben. Azonnal szíven ütött, de nem rohantam le, nem. Tettem egy-két kört, nézegettem más cipőket is, de semmi nem érintett meg. Visszatértem hát a csodatopánhoz.

Leírása nőnemű olvasóknak: Álomszép fekete tűsarkú, egyszerű, de finom vonalvezetésű, pont olyan magas sarokkal, amiben még járni is lehet, a lábat sem töri és nem érzi az ember csípőficamosnak magát benne 1-2 óra után sem. Ugyanakkor alkalmi, finom, elegáns, nőcis. Kétszóval: a tökéletes tűsarkú.

Leírása férfinemű olvasóknak: Szexi. Miattatok veszünk ilyet. Az a darab, ami fenejól mutat fekete combfix-szel. :D

Hazavittem hát a kis drágát, és miután este lefektettem a gyereket, kitettem a nappaliban az asztalra és nézegettem. Mondhatni gyönyörködtem benne. Aztán felvettem. Igen, lehet röhögni, hálóingben és tűsarkúban sétálgattam a lakásban. Szotyi ismét bebizonyította, hogy talpig pasi: előbb csak nézett, aztán lassan közeledett hozzám, hosszasan szemlélve az új szerzeményt a lábamon, majd köpött egyet és visszament aludni. Kapd be, Szotyi.

Nem szomorodtam el, letettem a tűsarkút az előszobában, tettem-vettem. Kis idő múlva kedvem támadt Szotyizni egyet. Kerestem a kis szőröst, hogy hol van, de egyik kedvenc helyén sem találtam. Aztán meghűlt bennem a vér. Szotyi a vadonatúj, méregdrága tűsarkúmban aludt!!

Összegömbölyödve, édesdeden szunyált a topánban, kicsit sem zavartatva magát a ténytől, hogy éppen most gyalázza rommá a cipellőt. Gondolkodtam rajta, hogy egyetlen szó nélkül kihajítom a cipőből, ügyet sem vetve álmára. Már éppen készülődtem hozzá, amikor láttam, h Szotyi szája remeg álmában és a bajsza is mozog. Álmodott a kis rohadék. Az én cipőmben. "Megöllek" - suttogtam neki kedvesen, amikor végigsimogattam a hátán. Szotyi felnézett rám, nyikkant. Folytattam: "Megöllek, ha még egyszer meglátlak a cipőmben."

Szotyi nem rezonált. Megnyalta az ujjamat és visszabújt a cipőbe aludni. Patthelyzet volt, ráadásul még le is vett a lábamról egy kis kedveskedéssel... Ritkán esik meg, de most feladtam az álláspontom. Persze csak ideiglenesen. Szotyi amnesztiát kapott és hagytam aludni. Amikor kis idő múlva felébredt és elkirándult kajálni, villámgyorsan bemenekítettem a cipőt a hálószobába.

Szerencsére Szotyi agya még elég kicsi, így nem is emlékezett arra, hogy miben szunyált eddig, így nem élt át újabb traumát. :)) Elfoglalta kedvenc helyét a kanapé mögött, és gond nélkül tovább aludt.. :) 

5 komment

Teli a pocak

2010.04.25. 19:20 :: Gem121

Tegnap este új felfedezést tettem. Szotyi egészen hihetetlen módon helytakarékos, ami a kaja elraktározását illeti. Az egész macska elfér a tenyeremben , de a gyomra valami eszméletlen befogadási kapacitással rendelkezik, tiszta alien.. :D

Történt ugyanis, hogy vacsoravendégeket vártam. Nem valami puccos vacsoravendégeket, csak néhány barátot, akik átugrottak filmezni, beszélgetni, és nem utolsósorban levizitálni Szotyit. 

Annak rendje és módja szerint, jó háziasszonyhoz méltóan tüsténkedtem délután a konyhában, hidegtálakat, szendvicseket, virslis batyukat készítettem elő. Nyugodtan tevékenykedhettem, hiszen egyetlen magzatom a nagymamánál ragadt, Szotyi jóllakva aludt (fél csomag macskakaja után alig bírt eltántorogni a kedvenc ágytakarójáig), így aztán feltettem egy jó kis cédét, és nyugodtan nekiálltam konyházni. 

Azaz csak nekiálltam volna, mert amint előszedtem a sonkákat, szalámikat, ilyen-olyan sajtokat, főtt tojásokat, zöldségeket a hűtőből, Szotyi nyomban aktivizálódott. Először nem hallottam a nyávogást (jó, talán egy kicsit tényleg túl hangos volt a zene, de annyira jól esett :) ), csak azt vettem észre, hogy valami hideg és nyálkás izé tapizza a lábamat. Nem mertem letekinteni, elvégre nőből vagyok, genetikailag kódolva van bennem a félsz mindenféle csúszómászótól. Marokra fogtam a kést, felkészülve, hogy ha kell, ledöföm a támadómat, legyen az bármi, mielőtt befúrja magát a bőröm alá és felzabál. Érdekes, hogy tudatosult bennem az is, hogy hiába is sikítanék, a zenétől a szomszédok úgysem hallanák. Magányos, csúnya halált vizionáltam magamnak, de aztán feltámadt az életösztönöm. Mi az, hogy most nyiffanjak ki, bakker?! Most, amikor egy csomó dolgom van, egy óra múlva itt vannak a vendégek?! Ők találjanak rá félig felzabált hullámra?! Még mit nem! Offenzívába lendültem: egyetlen gyors mozdulattal kirántottam a bal lábamat a támadó alól, a jobbal pedig éppen orbitális erejű kezdőrugást akartam bevinni, hogy aztán majd reptében lekaszaboljam a földönkívüli létformát, amikor az első mozdulat után, a második előtt közvetlenül megláttam, hogy Szotyi pislog rám kistányérnyi szemekkel (attól volt nyálkás, hogy nem sokkal előtte beleléphetett a tejes táljába...). Az orrától úgy 2 centire állt meg a már meglendített lábam... Szotyi megszaglászta és finoman beleharapott a lábujjamba. Idióta.

Ezt egyébként fennhangon is közöltem vele, majd felróttam neki néhány ősz hajszálat és mínusz öt évet az életemből. Szotyit nem érdekelte a dráma, ő szagot fogott. Égnek emelt fejjel és farokkal folytatta a telitorokból nyávogást, és simán lenyomta a hifit. Ott álltam, egyik kezemben a késsel, másikban egy cafat sonkával, lábaim körül a tekergőző szőrcsomóval, és bármit megadtam volna egy pohár italért. Szotyi is így volt vele, csak neki a sonka kellett.

Megegyeztünk, hogy win-win helyzetet teremtünk: ő megkapta a szelet sonkát, én egy korty lélekerősítőt. Határozottan jobb kedvűek lettünk, mindketten. :)

Szotyi a tenyérnyi francia sonkacsoda bekebelezése után sem hagyott magamra a konyhában, gondos ellenőrként felhívta a figyelmemet minden új hozzávaló minőségének csekkolására.

A következőket fogyasztotta el: 1 szelet francia sonka, 1 szelet pick szalámi, némi házikolbász, egy kevés sajtkrém, egy negyed főtt tojás és egy fél virsli.

Ezek után Szotyi alól egyszerűen kicsúsztak a lábai. Kigurult a konyhából, a fotel lábánál állt meg. Miután elkészültem a finomságokkal, leültem egy picit mellé, láttam, hogy moccanni sem bír, így aztán felvettem magam mellé, ahol elfészkelődött, de még dorombolni sem bírt, csak kielégült fejjel nézte hol a hasát, hol engem. Azt hiszem, mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy belémszeretett. :D

 

"Bakker, lehet, hogy azt a tojást már nem kellett volna betolnom..." 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Mami, asszem rosszul vagyok, valami mozog a hasamban!"

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Ekkora virslit ettem!"

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Most komolyan, ne égess már ilyen képekkel, lécci!"

9 komment

Cicapuszi

2010.04.23. 12:26 :: Gem121

Tegnap este romantikáztunk. Még mielőtt bárki bárminemű 18 év felettieknek szóló tartalmat remélne ettől a bevezetéstől, elmondanám, hogy semmi ilyesmire nem kell számítani. :)

Az úgy volt, hogy este szokás szerint leültem a kedvenc fotelembe, ölembe vontam a laptopot és dolgozgattam, netezgettem. Egyszer csak pici hideg tappancsokat éreztem a lábfejemen. Kispöcs finoman, óvatosan, tartózkodóan, de tapizta a lábamat. Lenéztem rá, ő meg hatalmas szemekkel nézett vissza és nyikkant egyet. Nyikkant, nem nyávogott. Lenyújtottam a kezem, a tenyerem, és megvártam, amíg ő roppant óvatosan belelép a két kis mellső lábával, ekként jelezve, h igen, felliftezhetem őfelségét magam mellé a fotelbe.

Megtisztelve éreztem magam, és morogtam valamit neki a hímsovinizmusról, amikor a kicsike megindult a mellkasom felé és elfészkelte magát.. khm.. kebleim halmain. :DDDD 

Egy pillanatra belémakadt a szó, lenéztem a kis szőrgombócra, aki halkan, de határozottan dorombolni kezdett. Majd felpillantott rám, orrát az enyémhez dugta, finoman beleharapott az enyémbe, megnyalt, majd ezzel letudva az érzelemáradatot, tovább dorombolt, békésen álomba duruzsolva magát rajtam.

Mondanom sem kell, talpig döbbentem és meghatódtam, ahogy kellett. Ez volt az első alkalom, hogy Szotyi kinyílvánította felém az érzéseit, és noha nem vitte túlzásba (pasi, pasi, pasi!!!! :D), mégis bearanyozta az estémet vele.

Két órán keresztül ültem mozdulatlanul, végignéztem az összes létező Helyszínelőket, majd amikor már elzsibbadtam, óvatosan a két tenyerembe fogtam Szotyit, és betettem a dobozába. Nyikkant kettőt, majd összegömbölyödött és aludt édesen tovább.

Én meg elkönyveltem, hogy újabb rés nyílt a pajzson, Szotyi pedig elkezdett fontosodni. :) 

 

6 komment

Szotyi, a támadóállat

2010.04.21. 20:17 :: Gem121

 

 

 

 

7 komment

Lekváros bukta

2010.04.21. 17:16 :: Gem121

Ezidáig ismereteim többé-kevésbé egyöntetűen arról szóltak, hogy a macskák alapból húsevő, ragadozó állatok. Kispöcs (aka Szotyi) is eszerint viseltetett eddig, látványosan tömte magába a macskakaját, kerekedett, dorombolt, ahogy kell.

A minap azonban meglepetés ért ezügyben. A hétvégén történt, a nemrég emlegetett autózás után. A nagymama odaadóan sütött-főzött, hogy mindenki kedvére tegyen, még Kispöcsnek is kedveskedett egy kis nyers csirkemell filével, csakhogy gördülékenyen menjen az ismerkedés kettejük közt.

Kispöcs hálás volt a kitüntetett bánásmódért, szívébe zárta a nagyit és viszont.

Ebéd után egy szivacsra telepedtünk a konyhában és játszani kezdtünk a cinyókával (fanatikus Kispöcs rajongóknak itt tekinthető meg: http://www.youtube.com/watch?v=oTNgxYlMjKc ). Persze mindenki odáig volt érte, hogy milyen picike, aranyos, édes, stb, a kis szotyola fürdőzött a figyelemben, kiélvezte minden pillanatát, hálásan megharapdálva mindenkit, aki elég lelkesen duruzsolt az ő szépségéről, kedvességéről, aranyosságáról. Ugye nem kell rávilágítanom a hasonlóságra bizonyos hímnemű egyedekkel... ? :)

Amikor már botrányosan követelte a figyelmet és vissza is élt vele, felkeltem és hoztam magamnak egy frissen sült, meleg, illatozó lekváros buktát. Gyanútlanul visszaültem vele a szivacsra, elvégre mégis, mitől kellett volna tartanom?! Álmomban sem gondoltam volna, hogy amint az első falat szétomlik a számban és a forró lekvár illata előcsap a buktából, Kispöcs megvadul. Pedig ez történt.

Először üvölteni kezdett, égnek emelt fejjel szimatolt (esküszöm, mint egy vadászkutya), majd teljes sebességgel megindult a szag forrása felé - vagyis felém. Annyit érzékeltem belőle, hogy Kispöcs reszkető bajszokkal és farokkal közeledik, közben keservesen nyávog és gúvadnak a szemei. Ez utóbbi viszonylag normálisnak mondható nála, hiszen még nem lát jól, de szeretne, ezért erőlteti.

Szóval Kispöcs jött, látni nem látott, a győzelem nem érdekelte, ő a buktámat akarta. Megkövülve néztem, amint átmászik a kinyújtott lábamon, egyenesen fel a combomon és szabályosan rávetette magát a tányérra. Azaz csak rávetette volna, mert nyilván elhúztam előle, így Kispöcs pofára esett. Persze nem adta fel. Tovább üvöltött és meg volt győződve róla, hogy teljesen idióta vagyok, amiért nem értem, hogy ő mit akar. Hasonló gondolatok jártak az én fejemben is, de nem akartam letörni az életösztönét közös életünk hajnalán, így hallgattam és türelemre intettem a kis éhenkórászt.

Na, türelme az nem volt. Mindent elkövetett, hogy megszerezze a sütimet, de nem járt sikerrel. Végül persze megszántam a kis hülyét, törtem neki a buktából egy picike darabot, megkínáltam vele. Köpködött, fújtatott, nem érdekelte. Hisztizett tovább.

"Mit akarsz hülyegyerek, lekvárt?!" - kérdeztem tőle fennhangon, miközben családom a szivacson hempergett a röhögéstől az egyszemélyes macskakommandót látva. Kispöcs nem felelt, viszont felmászott a karomon. Meg voltam győződve róla, hogy valami hús-szagot hallucinál és attől lett ilyen zakkant, mert kizártnak tartottam, hogy a "hitlerszalonnának" becézett, sűrű, békebeli gyümölcsdzsem izgatta fel. Nos, tévedtem.

Amikor egy pici lekvárt az ujjamra kentem és megkínáltam vele Kispöcsöt, ő kis híján tövig nyelte az ujjamat azonnal, olyan vákummal cuppanva rá, hogy azt hittem, nem látom többet viszont melső végtagomat. Kispöcs dorombolt, kurrogott, lehunyt szemmel szopogatta az ujjamat, én meg tátott szájjal bámultam. Végignéztem nálamnál macskatartásban tapasztaltabb családtagjaimon, de mindenki egyöntetű döbbenettel lesett. Olyat már láttunk, hogy egy macska bolondul a főtt kukoricáért, de hogy a lekvárért törje ki a vérszomj.. ez új volt.

Kétségeink pedig nem lehettek, Kispöcs újabb és újabb adagot követelt és tobzódott az orális élvekben, mi meg leesett állal bámultuk, elkönyvelve, hogy nem teljesen normális, de legalább nem fog kilógni a sorból... :)

 

És íme, Kispöcs ragadozó-üzemmódban, amikor felfelé mászik a nadrágszáron és lekvárt követel: "Adjálmég, adjálmég, adjálméééééég!!!!"

5 komment

Kispöcs utazik

2010.04.20. 09:19 :: Gem121

Elmaradtam a hétvége eseményeinek dokumentálásával, de most bepótolom. Kispöcs ugyanis utazott, még ha nem is túl messzire, de akkor is.

Előállt ugyanis a dilemma, hogy nekünk menni kell nagymamázni, de mi legyen a macskával? Nyomban miután megfogalmazódott bennem ez a kérdés, rájöttem, hogy pompásan elvoltam hasonló aggodalmak nélkül eddig..

A kiskorú embergyerek persze könyörgő tekintettel állt elém, mondván, hogy vigyük magunkkal a kis szőrőst, elvégre kicsi is még, nem is volt még nélkülünk ennyi időt, stb, stb, meg hát a nagyi is macskafan. A döntés relative egyszerűen megszületett: visszük.

A "hogyan" már sokkal érdekesebb volt. Mégsem randalírozhat össze-vissza a kocsiban az út során, macskaszállító ketrecet még nem szereztünk be, a mostani doboza meg túl nagy. Maradtak hát az alternatív szállító eszközök:

1. befőttesüveg - méreteit tekintve még simán működőképes is lenne, de vhogy kísért a Helyszínelők, folyton az jut eszembe, hogy ami benne van, az már vagy dzsemmesítve van, vagy formaldehidben ázik. Passzoltam, elvégre elkezdtem kötődni a kis mócsinghoz.

2. reklámszatyor - annyit még én is tudok a macskákról, hogy vannak körmeik. Még ennek a kicsinek is, így elég hamar elvetettem az ötletet. Ráadásul borzalmasan csörög-zörög is.

3. zsebben - hogyisne, hogy aztán az első kanyarnál elkezdjen belepofázni a vezetésbe, sebességet váltson és önhatalmúlag indexelgessen, mint egy pasi. Még mit nem.

4. cipősdoboz - Hm. ez tűnt a legéletképesebb gondolatnak, habár az én cipőim dobozai túl nagynak, a gyerekéi túl kicsinek bizonyultak. Mindazonáltal találtunk egy megfelelő méretűt és bealmoztunk bele Kispöcsnek.

Miután a szállítóalkalmasság meg lett, nem volt más teendő, mint belepakolni a legfontosabbakat: báránybőr, anyarongy, kajástál (és sok kaja benne) és persze Kispöcs.

Ezenkívül bezacskóztam a macskaslozit is, elcsomagoltam a macskakonzervet és kiöntöttem egy kis üvegbe a tejet. Mindezt bepakoltam egy hátizsákba és máris úgy éreztem magam, mintha egy kéthetes nomád túrára indulnánk.

Kispöcs persze tiltakozott a bedobozolás ellen. Mélységesen felháborodott azon, hogy a dobozra felkerült a tető, és így őt lesötétítettük. Torkaszakadtából üvöltötte a világba (és a lépcsőházba) a sérelmeit, mindenféle macskamentő egyesületeket, hágai állatjogi bíróságokat és éhségsztrájkot emlegetve. Ez utóbbin jót röhögtem. Kispöcs ugyanis egy igazi zabagép.

A kocsiba érve és elhelyezkedve (gyerek a gyerekülésbe, Kispöcs mellé a hátsó ülésre a dobozban) hajlamos voltam némi engedményt tenni és lekerült a doboz teteje. Saját vérem esküdözött, hogy a macska nem fog kimászni a dobozból, majd ő vigyáz rá. Legyen. Ölbe vette a dobozt, és lelkesen magyarázta a holtravált kis szőrmóknak, hogy mikor hol vagyunk, merre megyünk, és mik azok a színes izék, amik körülöttünk mindenhol suhannak. Kispöcs teljesen kiborult. Nem tudom, hogy maga az utazás ténye rémítette meg ennyire, vagy az, hogy még nem lát rendesen és amit látott, az sem volt éppen bizalomgerjesztő, de az tuti, hogy elkezdett megállás nélkül teli torokból üvölteni, a szemei hatalmasra tágultak, és csak bámult ki az ablakon, nézve a többi autót.

Miután kilátásba helyeztem, hogy ha nem hallgat el, a csomagtartóban fogja folytatni az utazást, még hangosabb hangerőre kapcsolt, jelezvén, hogy nem tűri az érzelmi terrort. Pechére én sem, így felhangosítottam a rádiót.

Kispöcs bepöccent. Amíg a gyerek kulturált hangon környezettanulmányt folytatott és magyarázott neki, Kispöcs kimászott a dobozból és felült hátul a kalaptartóra. Sajnos nem volt vezetésbiztos, a gyerek meg hiába nyúlkált utána, nem érte el, így az első jobbkanyarnál lebukfencezett a hátsó ülésre. Itt végre elhallgatott, nyugodtan üldögélt, nézelődött. Szerencsére nem látott ki az ablakokon, így nem kapott újabb dührohamot, ami arra ösztökélte volna, hogy kitörjön a kocsiból és mind a 20 dekájával lerohanja a külvilágot.

Lejjebb vettem a hangerőt, áldásos csend és lágy muzsikaszó töltötte be az utasteret, reménykedtem, hogy kitartson még 10-15 percet, amíg odaérünk.

Nos, kitartott. Kispöcsnek esze ágában nem volt többet nyávogni. Érzékelte, hogy szabad mozgástérhez jutott a kocsiban, és ez megnyugtatta. Engem kevésbé, főleg, amikor arról kaptam tájékoztatást, hogy a macska bemászott az ülésem alá. Nagyon örültem neki.

Reméltem, hogy lesz annyi esze, hogy ne keveredjen a pedálok alá, mert akkor vagy felkenődik a gumiszőnyegre, amikor fékezek, vagy jobb esetben félrepöccintem a cipőmmel. Szerencsére nem a pedálok kellettek neki, nem - nem.

A sebességváltót akarta, azzal a helyes gombbal. Nagy nehezen felkapaszkodott a középkonzolra és igyekezett lesből támadni. Néhány kanyar és útkátyu hatására ennek többször is neki kellett futnia, ugyanis folyton lebucskázott, de nem adta fel. Végül rávetette magát, mind a négy lábát köré kulcsolta és halálos komolysággal kezdte rágni. Ezt akkor sem hagyta abba, amikor váltottam, többször is, hozzáfogva lábait, és egyszer a fejét is a sebváltóhoz.

Az út további részét nem részletezném, legyen elég annyi, hogy épségben kijutottunk a nagyszülőkhöz, Kispöcs hazafelé a LEZÁRT dobozban utazott, én pedig másnap elmentem macskaszállítódobozt venni. Bombabiztos, erősített acélrácsos, kombinációzáras darabra esett a választásom, mert valami azt súgta, Kispöcs nem fog kispályázni, ha nő még egy kicsit és lehet, hogy hamarosan az állatkertből kell majd lízingelni vmi tigrisszállító ketrecet..

6 komment

Kép

2010.04.19. 15:18 :: Gem121

Íme egy fotó Kispöcsről:

2 komment